METAXY - ERGO SUM

Ősi örökség a Szent László-legenda falképein.

A történeti Magyarország peremterületein, a határvédőknél, az erdélyi székelyeknél, a szepesi lándzsásoknál, a Mura-vidéken, de itt-ott az ország belsejében is (pl. Ócsán és Nógrád megyében) az Árpád-kor végéről származik és XIV-XV. századi templomainkban található egy sajátosan magyar falképsorozat, amelyen a cserhalmi ütközetet ábrázolják. A falfestmények mindig a templom északi falán vannak. Látható rajtuk a király kivonulása Váradról, a kunok üldözése, a király különválva üldözi a leányrablót, de lándzsájával nem tudja megsebesíteni (némelyik képen a festő már nem értette a legendát, és a király lándzsája átjárja a kun testét, ennek ellenére a küzdelem folytatódik).Sebezhetetlen a király, de sebezhetetlen a kun is. A magyar lány földre rántja a kunt, s ekkor fegyver nélkül küzd a két hős, a kun szájából láng csap ki, de egyik sem bír a másikkal. Végül a magyar lány egy hatalmas csatabárddal megsebzi a kun Achilles-inát, s ezzel győzi le a pogányt. A következő jelenetben a király levágja a kun fejét, majd pedig leheveredik egy fa tövébe, fegyvereit a fára akasztja, fejét pedig a lány ölébe hajtja.

A "Jó és a Rossz" örök harca a Mátyás Corvinában
(A döntés a nő "kezében"!)

Azért írtuk le ilyen részletesen középkori falképsorozatunkat (több változata is van, amely nem teljesen azonos azzal, amit elmondtunk), mert ennek a hosszú képsornak a képei (kivéve a Nagyváradról való kivonulást ábrázoló) nem a középkor Európájában fogalmazódtak meg, hanem a szkíta időktől kezdve jelentkeznek a füves pusztaságok népeinél egészen Belső-Ázsiáig és Perzsiáig. A perzsáknál ezek a képek éppen olyan hosszan élnek, mint nálunk, csakhogy ott a perzsa Királyok Könyvé-hez, a Sahnamé-hoz kapcsolódtak, nálunk meg Szent Lászlóhoz. A képsor azonban nem Szent László győzelmének ünneplésére született, hanem megvolt már jóval országvédő királyunk előtt, ezt a falfestmények kormegállapítása teszi nyilvánvalóvá. Az eredeti mondában két nagy , kozmikus hős küzdött egymással (az orosz őskrónikában Szent László ellenfele Batu Kán!). Lépjünk most tovább: egyik hős hófehérben van, fehér a páncélja, fehér a lova, ezüst a fegyverzete, szőke a haja (Szent László), a másik (a kun) a sötétséget képviseli, sötét a lova, ruhája, veres a haja. A két hős sebezhetetlen, a kunt is csak a horgas inán lehet megsebezni. Sok eurázsiai hős ilyen, például a mitológiai Akhilleusz is (ezért kapta a horgas ín az Achilles-ín nevet). Az eddig elmondottak értelméhez még közelebb vezetnek táltosmondáink. E mondák veleje az, hogy a jó (fehér) táltos beállít egy falusi házhoz, tejet kér, s elmondja, hogy meg kell küzdenie ellenfelével, a fekete táltossal. Ő fehér bikává változik, ellenfele pedig füdtös bika képében közeledik. Arra kéri a háziakat, ha azt látnák, hogy gyengül a küzdelemben, akkor üssék kapával, vagy ami éppen a kezük ügyébe akad, a fekete bika horgas inát, mert csak ott sebezhető. Állat alakban, de ugyanazt kapjuk, mint az előbb Szent László és a kun küzdelmében, de ismerjük legendánk párját Molnár Anna-balladánkból és sok-sok keleti török hősi énekből is. Voltaképpen a világosság (a Jó) és a sötétség (a Rossz) küzdelmének ábrázolása ez, annak a kozmikus párviadalnak a változata, amely a perzsa Ahura-Mazdá és Ahrimán küzdelmén keresztül egy világvallás alapját alkotja. De a Szent László-legenda apró kis részletei is azt mutatják, hogy népünkben – és a nyilván magyar festőkben – elevenen élt a jelenet értelme. Ismét egy kis részleten keresztül mutatjuk ezt be: a pihenési jelenetnél a fegyvereket a fára akasztotta a hős, ő maga meg a lány ölébe hajtva fejét pihen, a lány meg “kedveskedve” babrál a hajában. Nos e jelenet megfejtése: már Hérodotosz is ír arról, hogy ha egy masszagéta férfi a választottjával egyedül akar maradni, akkor a fegyverzetét kiakasztja. Az őskori-középkori gyengédség egyik jele volt, hogy a leány a szeretett férfi “fejébe nézett”, azaz – engedelmet a kifejezésért – tetvészte.

“Szent Küzdelem” egy Ordos-vidéki (Észak-Kína) bronzvereten.

 (Forrás: László Gyula Vértesszőlőstől-Pusztaszerig.)

 KOMMENTÁR

 A küzdelmet végső soron eldöntő kis bárd a lány “kezében” latinul ligula.

Finály szerint: sajátlag kis nyelv, innen átv. értelemben

1) földnyelv.

2) (újk. költ. ) saruszij keskeny vége.

3) (újk.) kalán v. kanál; innen mint mérték, egy kalánnyi.

4) kis kard.

5) csap.

6) hangszeren fuvóka.

7) (Pl.) mint szitokszó, «te semmire való!»

8) a két karu emeltyű rövidebb kara, a melyet az emelendő teher alá tesznek.

9) a tentahalnak egy nyelvalaku tagja.

10) a mérleg «nyelve».

Nos ez a “mérleg nyelve” a lány kezében”: az ANYANYELV! Bármilyen nyelven beszéljünk is, ennek a “szerszámnak” a használata mindig kritikus: hazudunk, vagy igazat mondunk?! Mindig ez dönti el a küzdelmet! Mert nem most először küzd meg a “két hős”. Az egyiptomiak szerint addig nem is létezik semmi az ember számára – amíg nevet nem adtunk neki. A héber hagyomány a nevek kiejtését éppen ezért mágikus(!) hatásúnak tartja, és ezzel kezdődik János apostol könyve is:

In principio erat Verbum… Kezdetben vala az Ige… (Ige = szó)

Ez a kezdet… és a vég is. Mert egy Univerzumban csak egyetlen “játékot” lehet játszani.

Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, a ki van és a ki vala és a ki eljövendő, a Mindenható. (Jel. 1,8)

A jelenet a Képes Krónikában.

Képek Sepsikilénből: http://www.kutyahon.de/erdelyi.templomok/sepsikilyen/index.htm

Irodalom: http://epa.oszk.hu/00000/00001/00322/pdf/00322.pdf