Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szent István intelmei Imre fiához

2011.11.30

Tegnapi nap során, bokros teendőim a belvárosba vezettek. A már ismert lepusztulás - és a sok külföldi – mellett, felfigyeltem egy emléktáblára a Kőfaragó utcában:

“Itt élt és alkotott Tormay Cecil...”
Kultúrtörténeti csemege volt (és ma is az) a kiváló fordításában olvasható Intelmek, ami Klebelsberg ajánlásával jelent meg annó 1930-ban. Az ezer éves forrást ma is érdemes lapozgatni!
Sőt, figyelmeztetései egyre aktuálisabbak lesznek - a “királyi hatalom” mai helyzetét látva. Szerencsére nekünk van mihez nyúlni.

szent_istvan_intelmei_ajanlas.jpg

Emlékezzünk most rá Móricz Zsigmond: KIS MAGYAR LEGENDÁRIUM-át fellapozva:
 
Tormay Cecil lefordította az eredeti latinból Szent István királynak nagyobbik és kisebbik legendáját, Szent Imre herceg legendáját, Szent Gellért életét és Szent István királynak intelmeit. A Jegyzetek szerint ez gróf Klebelsberg Kunó közoktatásügyi miniszter ötlete volt s ugyanő vállalta az áldozatkészség feladatát.
Különös mulasztása a magyar kultúrmunkának, hogy ezek a legendák, valamint történelmi ősiratainknak túlnyomó része, kilencszáz év alatt nem kerültek magyar nyelvre s így a magyar olvasók nem is tudhatták s nem is tudhatják mi az, ami a múltunkat egyáltalán megadja. A magyar szeret azzal fényeskedni a zöld és a fehér asztalnál, hogy ezeréves nép vagyunk és történelmi múlt lelkesít bennünket. A valóságban kevés nép van Európában, amelyik kevesebb komoly munkát fordított volna múltjával való foglalkozásra.
Minden kincsünk idegenben van. A Habsburgok innen mindent elszállíttattak, ami megérte a szállítás költségét. A török korban azzal az indokolással, hogy veszélyben volnának idehaza, később egyszerűen indokolás nélkül, hatalmi paranccsal. Rablási vágy vagy mondjuk gyüjtő szenvedély fosztotta ki ezt az országot Mátyás halála óta. Igaz, hogy mi magunk nem is akartunk tudomást venni a kincseinkről. Bécsben van az Anonymus, a képes Krónika, a nagyszentmiklósi lelet s felsorolhatatlan temérdek kincs, ott van e legendáknak eredeti szövege is.
Ez a csekély ajándék nagyon szép szavakban talál elismerésre ebben a kis könyvecskében. Ennél egyszerűbben s vidékiesebben már nem lehetne kiállítani egy ilyen rendkívül fontos kiadványt. A napokban a kezembe jutott egy előfizetési felhívás. A Nemzeti Kaszinó ki akarja adni a Széchenyi-serleggel elmondott beszédeket. A nyomdatechnika minden lukszusa munkába áll, hogy azokat a jelentéktelen beszédeket, amelyeket egy kaszinó urai elmondtak, fakszimilében megjelentessék. Ellenben Szent István király intelmei olyan példányban feküsznek itt előttem, amely már is széthullva és egy egyszerű reklámkönyv mellett elhalványodva húzódik a papírkosár felé.
Mennyivel tisztességesebb volt, mikor Toldy Ferenc 1877-ben kiadta a Márk Krónikáját. Gyönyörű papíron, remek szedéssel, pompás aranyvágású s valódi arannyal díszített folio kiadásban, az eredeti miniatűrökkel ékesített kéziratot színes műlapokkal közölve, az eredeti szöveggel s annak teljes fordításával. E mellett a kapcsos, impozáns albúm mellett helyeztem el Tormay Cecil parányi könyvecskéjét. Ez jellemzi e két kort egymás mellett.
Annál nagyobb kár, mert Tormay Cecil fordítása remek. Stílművész a munkája. Méltó a nyelve a csodálatos emlékű szöveghez. A kódekszektől komoly leckét vett, jelentékeny s egészséges studiumokat végzett Tormay Cecil, mikor ezt a munkát csinálta.
Hadd közöljük belőle azt a híres és végtelen fontosságú részletet, amelyben Szent Gellért famulusa, Walther mester, elmeséli a legelső magyar népdal emlékezetét.
«És tulajdon ama vidéknek erdős részében, mely a disznóknak élésére alkalmatos volt, feküdt néminemű falu, melyben délidőben megszállott. Hol is az éjnek középső táján malomnak zörgését hallotta, jóllehet egyébkor ama helyen malmot nem látott. És legott az asszony, ki is a malmot hajtotta, énekelni kezdett. A püspök pedig csodálkozván mondotta Walthernek: «Walther, hallod-é magyaroknak énekét, miképen zeng,» és mindketten örvendeztek emez éneken. És mert hogy a malmot egyedül való asszonynak keze húzta, és az ének magasba növekedék, a püspök pedig ezenközben ágyában feküdt, megintelen mosolyogván mondotta: «Walther, tanítsd meg nékem, mi légyen emez ékes zengedezésnek éneke, ki az ki éneklésével kényszerít, hogy olvasásomat szüntessem?» Õ pedig mondotta: «imez egy versnek éneklése, az asszony pedig, ki énekel, szolgálója ama gazdának, kinél szálláson vagyunk, ki ő urának búzáját őrli olyan időben, mikor is malmok egyébütt eme részeken teljességgel fel nem lelhetők.» Kérdezte a püspök: «vajjon mesterkedéssel avagy munkával jár-é a malom?» Walther felelte: «mesterkedéssel és munkával is, nem húzza néminemű barom, hanem az asszony maga kezével körben forgatja.» «Ó csodálandó dolog,» mondja a püspök, «miképen élődik az emberi nemzetiség! Mert ha mesterkedés nem lenne, ki tudná a fáradalmat békességesen eltűrni. Szerencsés emez asszony, ki másnak hatalma alá vettetve, tartozó szolgálatját ezenképen zúgolódás nélkül, vigasságost teljesíti.»
Marjalaki Kiss Lajos örömmel olvashatja: ez a szolgáló asszony annak a népnek gyermeke, amely ennek a Tisza-Duna-táji ősmagyarságnak maig zengő kedélyét, nótás lelkét és édességes magyar nyelvét őrzi.