Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Régi híres újpestiek nyomában...

2011.09.27

Az Újpest-i önkéntes mentőegylet alapításánál aktívan tevékenykedett Dr. Völgyesi Ferenc András orvos is. 1895-ben született és 1917-ben szerezte meg orvosi diplomáját. Számos tudományos egyesületben fejtett ki aktív tevékenységet, 50 éves orvosi praxisa alatt sok tudományos kongresszuson vett részt és tartott előadást. 250 közleménye, 25 könyve jelent meg, a magyar nyelven kívül franciául, angolul, németül, spanyolul és oroszul. Személyes kapcsolatban volt Pavlovval. 1967-ben, külföldi útjáról hazatérőben balesetben halt meg Brüsszelben.

“Völgyesi Ferenc dr. kiemelkedő intenzitással érdeklődött a hipnózis iránt. Munkássága főként a harmincas, negyvenes évekre esett. Számos könyv szerzője, a hipnoterápia mellett kísérleteket is végzett. Állatkísérleteiben A. Kircher eredményeit igyekezett megismételni és igazolni. Ma már tudjuk, hogy az állatokon kiváltható „startle reaction”, vagy „tot stellung” nem hozható összefüggésbe a hipnotikus állapottal. Völgyesi dr. aktív részese volt a nemzetközi hipnózis életnek. Ismereteink szerint ő volt az első magyar tagja a Nemzetközi Hipnózis Társaságnak (Internatial Society of Hypnosis). 1936-ban rész vett Leningrádban a Nemzetközi Élettani Társaság (International Union of Physiological Sciences) kongresszusán, amit I.P.Pavlov tiszteletére rendeztek. Itt találkozott magával Pavlovval, aki később levelet is írt neki, amiben a hipnózis fontosságát hangsúlyozta. Ennek a levélnek különös jelentősége lett az ötvenes években, amikor a Sztalini koncepciónak megfelelően a Szovjetunióban és a Népi Demokráciákban, így Magyarországon is a pszichológia nemkívánatos, „tudománytalan” diszciplínává vált. Völgyesi e levelet lobogtatva járta végig a hatóságokat és igyekezett elérni, hogy a hipnoterápia szabad utat, tudományos támogatást kapjon. Magánrendelője azonban zsúfolva volt betegekkel, ami nem tetszett az akkori hatóságoknak. Általában az egyes kérdések megközelítésében az u.n. 3T volt a jellemző: „Támogatás”, „Tűrés”, „Tiltás”. Az orvosi magánpraxis egyértelműen a „Tiltás” kategóriájába tartozott, így hiába a Pavlov levél, Völgyesi személye a hipnózishoz való viszonyulást is negatíve befolyásolta.” (Forrás: Magyar Hipnózis Egyesület honlapja)
-----------------------------------------------------------------------------
Ezeket írja kezelési tapasztalatairól:
„1917 óta több mint 62 ezer embert kezeltem hipnózisterápiával, ill. aktív komplex pszichoterápiával budapesti magánpraxisomban. 1920-ban megjelent könyvemben: A hipnózis helye és alkalmazása a modern gyógyászatban már 38oo hipnózissal kezelt betegről számoltam be. Magánbetegeimen — lefelé kerekítve — több mint 8oo ezerszer (nem elírás!!!) alkalmaztam hipnoszuggesztív terápiát. Ezeket egyenkint feljegyeztem.
Ebben a rendkívül nagyszámú beteganyagban nincsenek benne a világháború folyamán az arcvonalak mögött, a forradalmak, ellenforradalmak, Budapest megszállása alatt, 25 éves mentőorvosi szolgálatom során kórházakban, szanatóriumi, klinikai konzíliumok során, a társadalombiztosítás budapesti neurológiai rendelőiben (tizenhárom évet töltöttem a Péterfy Sándor utcai kórház ambulanciáján) és háznál tett vizitek alkalmával végzett hipnotikus kezelések.
Dr. Lévy Lajos, az 1920-50 közötti évtizedek vezető belgyógyászainak egyike, a Gyógyászat című budapesti folyóirat főszerkesztője volt; képzett pszichoanalitikus, Anna Freud személyes barátja. 1961-ben hunyt el Londonban. Éles vitákat folytattam vele személyesen és irodalmi síkon is. Egyszer konzíliumra hívtam egy vitás kérdésben. A kérdéses ház kapujában találkoztunk. A lépcsőn felfelé menet azt mondta: „Azon gondolkodtam, miféle ‚különlegesség’-hez hív konzíliumra? Ugyanis — folytatta — ha sok pénzem lenne, nyitnék egy szanatóriumot, ahol az Ön neve lenne a különleges esetek részére a csalétek, és ahol azután én a hallgatózástól a boncolásig vizsgálhatnám őket.” Ezzel az élccel arra utalt, hogy betegeim többsége valóban különösen kényes esetekben keresett fel, akik már jó néhány specialistát, klinikát és alapos diagnosztikus vizsgálatokat tudhattak maguk mögött. Legtöbbször kórházi zárójelentésekkel és egyéb dokumentumokkal bőségesen felszerelve jelentkeztek hipnóziskezelésre, a remény utolsó szikrájával. Helyzetem az egyik szempontból hátrányos volt, másik szempontból előnyös: hátrányos, mert igen súlyos esetekkel volt dolgom, előnyös, mert differenciáldiagnosztikailag csak a korábbi szomato-pszichikai vizsgálatokat kellett kiegészítenem.
Házasságkötésem óta feleségem vezeti terjedelmes kartotékanyagomat (leleteket, levelezést stb.). A háborúk és a forradalmak ellenére is sikerült ezt a rengeteg dokumentumot Budapesten megőriznünk. A rendelésemen megjelent betegek csak a következő tényezők miatt érhették el az említett számokat:
1. Már kezdetben empirikusan, később pedig a pavlovi tanítás értelmében egyre inkább az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a hipnózis sokkal hatékonyabb eszköz, mint korábban feltételezték.
2. Az orvosi hipnózis az aktív-komplex pszichoterápiának csak egyik, bár leghatásosabb területe.
3. A kezelések az első viziteket és a részletes kikérdezést leszámítva a farádos kézzel végzett, általában nem mély, csak néhány percig tartó ambuláns éberhipnózisokból álltak; mégis mindig célzott individuális jellegűek voltak.
4. Miközben az egyik beteget dehipnotizáltam, már csöngettem is a következőért. A belépő így saját szemével győződhetett meg arról, hogy az előtte levő beteg, aki a várószobában még sirós, depresszív hangulatban volt, néhány perc elteltével már mosolyogva, kiváló közérzettel ébredt és távozhatott a rendelőből. Ez megkímélte az amúgy is szűkre szabott időmet, a hosszas magyarázgatásoktól.
Főleg praxisom kezdetén betegeim órák hosszat aludtak rendelőm karosszékeiben és pamlagain prolongált mélyhipnózisban; ez egyáltalán nem zavarta a soron következő kezeléseket. Nem nevezhettem ezt a módszert csoportos terápiának; a vizsgálatok, az alkalmazott hipnoszuggesztiók ugyanis kivétel nélkül individuálisak voltak, sőt a pillanatnyi idegrendszeri helyzetnek megfelelően „intraindividuálisak” is.
5. Az viszont majdnem csoportos terápiának tekinthető, hogy a várószobában, ahol feleségem asszisztenskedett, a betegek rendszeresen órák hosszat vártak, közben elmesélték egymásnak gyógyulásukat, és kölcsönösen láthatták is egymáson a javulás feltűnő jeleit. Vigasztalták, bátorították egymást és így kedvező légkört teremtettek. Feleségem közben felvezette a kartotékokra az új betegek legfontosabb adatait, az orvosi leleteket, valamint a korábbi kórházi zárójelentéseket. Eközben mindent látott és hallott, ami körülötte lejátszódott. A feleslegesen jajgató, panaszkodó betegre minden további nélkül rászólt: „A váróteremben mindenről szabad beszélni, csak betegségről nem!”
6. Feleségemmel együtt gyakran csodálkoztunk, hogy sok beteg, aki hosszú utat tesz meg gyalog, kerékpáron, kocsival, autón, vonaton, néha órákig várakozik a váróteremben a csak néhány percig tartó hipnóziskezelésre. Kétségtelen, hogy a megfelelő „prehipnoszuggesztív” előkészítő csoportlégkör sok tekintetben hozzájárult e nagy beteganyag súrlódásmentes ellátásához.
7. Betegeink kezelésekor minden esetben alkalmaztam idegtipológiám elveit. Ezen a téren — utólag megállapítva — nagyon ritkán tévedtem, illetve a kivételek csak erősítették a szabályt. Íme egy példa:
Egy híres orvosprofesszor, számos jó tankönyv szerzője, jelentős szakíró, lépett be egy alkalommal a rendelőmbe. Az extrém pszichoaktív típus jellegzetes példája volt. Kezdetben egy szót sem a hipnotizálásról! Lesz elég türelmem, hogy passziváljam a kezeléshez. Az előző betegtől elbúcsúztam és a professzort leültettem a karosszékbe, amelyben a másik beteg is ült. Leültem mellé; abban a pillanatban előrecsuklott a feje, és legnagyobb meglepetésemre spontán egészen mély hipnózisba került. „Hogyhogy ?“ — kérdeztem magamban. „Kivétel lenne idegtipológiám alól? “ Nem kivétel volt, hanem éppen ellenkezőleg, differenciáldiagnosztikai bizonyíték: az a tény, hogy egy erősen pszichoaktív személy hirtelen egészen mély hipnózisba merül, eleve bizonyítja, hogy az emberi pszichoaktivitás agykérgi struktúráját, főleg a prefrontális mezőket, valamilyen tényező kikapcsolta vagy megzavarta. A neuropszichiátriai vizsgálat néhány perc alatt valóban igazolta, hogy előrehaladott taboparalízisben szenvedett.
Feleségemmel történt meg az alábbi eset: nem sokkal a rendelés előtt kislányunkkal karján egy jól öltözött nőnek nyitott ajtót. A nő hirtelen hosszú konyhakést rántott elő szoknyája alól, és vérben forgó szemmel azt kérdezte: „Te vagy a Völgyesiné ?“ „Igen, én vagyok” válaszra így folytatta: „Ide a Völgyesit!” Feleségem fiatal korát meghazudtoló hidegvérrel mutatott a várószoba ajtajára: “Ott van, vidd csak!” – Ha vitába bocsátkozott, vagy ellenszegült volna ennek a paranoid elmezavarú nőnek, megtörténhetett volna a szerencsétlenség.
A “különleges” esetek közül kiválasztott példákkal azt szerettem volna demonstrálni, hogy orvosi praxisomban sokszor volt dolgom súlyos depressziósokkal, öngyilkosjelöltekkel, kényszerképzetes betegekkel, fóbiásokkal, kórosan panaszkodókkal, iszákosokkal, rosszindulatúakkal, erőszakoskodókkal, nemegyszer még közveszélyes pszichotikusokkal is.
8. Orvosi hipnózispraxisom legnagyobb sikerének azt tartom, hogy negyvenöt év alatt 62 ezer hipnózissal kezelt betegem közül egy sem akadt, aki velem, illetve a hipnóziskezeléssel szemben bármilyen helytálló kifogást támaszthatott volna. E tény jelentőségét csak az ideg- és kedélybetegekkel, neurotikusokkal és elmebajosokkal hosszabb ideig rendszeresen foglalkozó orvos értheti meg. Azért is hangsúlyozom ezt a tényt, hogy akik a hipnózist veszélyesnek tartják, megismerjék az igazságot.
A hipnóziskezelések hatásos, mély benyomást keltő sikerét a mechanikus beállítottságú klinikusok régebben diagnosztikai tévedéseknek vagy fel nem derített különös eseteknek tartották. A csodahívők pedig transzcendens erők hatásáról beszéltek. Közben azonban az egyetemes orvosi szemléletben új helyzet alakult ki a következő tényezők miatt:
  1. Az orvosi hipnózis elterjedése és tapasztalatai;
  2. Pavlov újabb fiziológiai eredményei;
  3. Bikov és Kurcin munkássága, valamint a Nobel-díjas W.R. Hess és újabban Delgado állatkisérleteinek eredményei;
  4. a placebó-vizsgálatokkal, valamint a kettős vak kisérletekkel szerzett bizonyítékok;
  5. növekvő ismeretek a iatrogén noxákról;
  6. Kleinsorge és Klumbies Psychoterapie című áttekintő munkája, valamint számos egyéb, objektív leletanyagra támaszkodó, széles kazuisztikát ismertető publikáció.
hipnotizalt_siklo01.jpgBALRA: Egy hipnotizált siklót láthatunk.
Az 1920-ban megjelent A hipnózis helye és alkalmazása a modern orvostudományban című munkámban részletesen tárgyaltam a légzés, a szív, a vérkeringés, a gyomor-bél rendszer, a mirigyek, a záróizmok, a nemi működés és a szellemi teljesítőképesség terén elért eredményeket.
1927-ben megjelent Szervi és lelki betegségek hipnózisterápiája című könyvemben a hipnózisnak a pszichoorganikus folyamatokhoz, a szabad akarat problémájához, az élet konfliktusaihoz, valamint a szociális kérdésekhez való viszonyát elemeztem. Részletesen ismertettem továbbá az anamnesztikus és katamnesztikus adatokat a tuberkulózisos betegekről, példákat említettem a vegetatív idegrendszer, az endokrin rendszer zavarainak, az alkoholizmus, a morfinizmus, az idegi bántalmak, a szepszis, a magas vérnyomás, gyomor- és bélfekélyek, az organikus csuklás, a csuklásjárvány és asztma okozta zavarok kezelésére; ismertettem leánykorban évekig tartó vérzések megszüntetését, feszüléseket, vakbélműtéteket, vesekatéterezéseket (a szuggesztiók közvetlen vesére gyakorolt hatását), hipnotikus gyógyeredményeket 20 évig fennálló gyermekparalízis és epilepsziás rohamok esetében, 17 éves szervi gerincvelői bénulás, hízékonyság, álmatlanság, impotencia és sok egyéb betegség esetében.
Magyar Imre professzor írta a Pszichoterápia a belgyógyászatban c. cikkében: „A mai orvostudomány a legkülönbözőbb neurózisok hatalmas tárháza.” Nemrég sok egyetemen a neurológia és pszichiátria még a belgyógyászat mellékszaka volt. Ma már e két szakterület sokkal szorosabban kapcsolódik egymáshoz, mint valaha.
F. Hoff professzor, a Frankfurt am Main-i belgyógyászati klinika igazgatója Elend und Glanz in der Therapie című cikkében írta: „A klinikán betegeink között az a hír terjedt el, hogy egy távdelejező másnap délelőtt 11 órakor a város egyik távoli pontjáról gyógyító sugarakkal sugározni fogja a klinika betegeit... Az egyik beteg, akinek májrákja és ennek következtében hatalmas hasi vízgyüleme volt néhány óra múlva pontosan 9 liter vizeletet ürített, bár a távdelejezőnek fogalma sem volt személyéről, sőt nem is tartózkodott a városban.” F. Hoff ismerteti, hogy amerikai szerzők klinikai kontroll mellett alkalmazott kettős vak placebo-kisérlettel bebizonyították, hogy a súlyos műtétek utáni fájdalmak az esetek 30-35%-ában teljesen megszüntethetők. A szervi megbetegedések szuggesztív kezelési lehetőségei mutatják, hogy az orvostudomány alapelvei sok tekintetben revideálhatók.
További könyveim és cikkeim részletes ismertetése helyett utalok H. Kleinsorge és G. Klumbies Psychotherapie in Klinik und Praxis című gyűjteményes munkájára (München, Berlin, 1959) amelyben a szerzők leírják részben saját kazuisztikájuk, részben több mint 7 ezer idevágó publikáció alapján azokat a szervi és funkcionális betegségcsoportokat, amelyek kifejlődésénél és kezelésénél jelentős szerepe van a pszichikai befolyásolásnak.
A különböző példák helyett a krónikus alkoholizmus hipnotikus kezelése terén szerzett saját tapasztalataimból ismertetek néhány esetet, és ezzel is bizonyítom az aktív komplex pszichoterápia jelentőségét.
1962-ben nemzetközi ülésszakot tartottak Az alkoholizmus elleni harc jelenlegi kérdéseiről. Ezt a világméretekben is fontos problémát az illetékes szakemberek a pszichiátria, a táplálkozástudomány, a pedagógia, a statisztika, a jog, a gondozószolgálat, az egészségügyi felvilágosítás, a vöröskereszt, a mentőszolgálat, a szakszervezetek és minisztériumok szempontjából tárgyalták. Egyesek olyan álláspontra helyezkedtek, amely a krónikus alkoholisták megbélyegzésében, hatóságilag elrendelt elmegyógyintézeti felügyelete mellett alkalmazott elvonókúrákban, sőt az alkoholfogyasztás utáni gyógyszeres hánytatásban csúcsosodott ki. Többen hangsúlyozták, hogy – az orvosok írásbeli és egyéb munkákkal való túlterheltsége miatt – a pszichoterápia jelentősége az alkoholisták kezelésében kisebb, mint a kényszerhánytatás módszerének sorozatos alkalmazása, és az alkoholra épített és elmélyített új feltételes undorodási reflexeké. Az ismertetett legjobb gyógyeredmény (51%-os időszakos gyógyulás) sem szárnyalja túl azonban saját eredményeimet, melyek kizárólag a szuggesztív tényezőknek tulajdoníthatók.
1927-ben számoltam be az alkoholisták kezelésében elért hipnotikus eredményeimről és 1926-ban New York államban tett tanulmányutamról, amikor meglátogattam a “Correction Hospital of Welfare Island”-et. Előadást tartottam ott erről a témáról és tanácskoztam az Egyesült Államok akkori egészségügyi biztosával is. Az ivás rabjai, az alkoholisták, szenvedélyük kielégítésére már akkor is több millió dollárt költöttek évente; sokba került ez az államnak is, mert Leavenworth-i és Atlantai-i börtönök lakóinak 25%-a abban az időben e szenvedélyneurózis rabjaiból állt.
1917 óta több mint tízezer krónikus alkoholistát kezeltem magánrendelésemen. Nap-nap után felkerestek. Csaknem minden hatodik betegem alkoholista volt. Általában családi, munkahelyi és nyilvános botrányok után kerestek fel, anyagi, erkölcsi, rendőri és büntetőeljárási konfliktusok és letöltött börtönévek után. Kezeltem olyan alkoholista lelkészeket, akik az oltár előtt esküt tettek, hogy a miseboron kívül nem fogyasztanak más szeszes italt. Éppen a misebor mindennapi élvezete nehezítette náluk a hipnóziskezelést, de nem tette eredménytelenné. Ugyanez vonatkozik az iszákos pincemesterekre, pincérekre és a vendéglátóipar más alkalmazottaira is, akik alkohollal dolgoznak, és állandó kísértésnek vannak kitéve. Még a háború előtt kezeltem hipnózissal a vezérkar egyik századosát, akit ittas állapotban okozott botrányai és bűntettei miatt lefokoztak, majd börtönbe vetettek. Néhány hipnóziskezelés hatására évekre absztinens lett. A háborúban speciális szakismereteire nagy szükség volt, rehabilitálták és visszakapta rangját. A fronton és a front mögött rendezett nagy ivások csábításának engedve visszaesett, rangját ismét elvesztette, börtönbe került. Ügyvédje elintézte, hogy ismét hozzám jöhessen hipnóziskezelésre. Módom nyílt rá, hogy nyomon kövessem élete további húsz évét: ettől kezdve nem engedett semmilyen csábításnak, amely veszélyeztethette volna teljes absztinenciáját.
Az iszákosok kezelésénél a gyógyszeres és társadalmi segítség mellett a pszichikai változáson van a fő hangsúly: a betegben olyan szilárd ellenállóerőnek kell kifejlődnie, amely nem enged a cimborák csábításának. Az elvonásnak teljesen radikálisnak kell lennie, még egyetlen alkoholista (morfinista és egyéb szenvedély-neurotikus) sem gyógyult meg, ha „egy kortyocskát” is megengedett magának.
A kezelés és utókezelés az aktív-komplex pszichoterápia szellemében minden esetben a család, az iskola, a munkahely és a hatóság stb. támogatására épül. Az orvosi hipnotikus kezelések mindig valamelyik közeli családtag ellenőrzése mellett folynak.
Óvatos becslésem alapján az ambulánsan végzett elvonókúráim a következő eredményt adták: évekig, évtizedekig tartó teljes absztinenciát a betegek 25%-ánál, hetekig, ill. hónapokig tartó ideiglenes javulást 45%-ban sikerült elérni. A visszaeső, de javuló esetek aránya 15%, az alkoholisták további részét (kb.15%) - részben agyi elfajulások következtében - befolyásolhatatlanoknak tekinthetjük. Közöttük is akadtak azonban olyan esetek, amelyeknél eredménytelen kezelésem után - néha számomra is teljesen váratlanul más orvos kezelésére vagy a kezelés késői hatására évekig, évtizedekig tartó teljes gyógyulás következett be.
Új, speciális gyógyszerek felfedezése könnyítheti az orvos feladatát. Jó példa erre az antabus (anthaethyl) felfedezése, amelynek bevétele után átmenetileg fejfájás, rosszullét, alkoholfogyasztás után pedig hányás következik be. Nagyon megkönnyíti az iszákosság elleni harcot; de azóta sem gyógyult meg egyetlen krónikus alkoholista sem kizárólag az antabus hatására.
A hozzám forduló alkoholistáknak már az első kezeléskor adtam antabus-tablettát, majd a farádos kéz segítségével rövid hipnózist alkalmaztam. A kezelést 8-14 napon keresztül folytattam és a hipnóziskezelést kiegészítette naponta egy tabletta antabus, este enyhe altatószer, napközben gyógyteakeverék fogyasztása literszámra. A terápia pontos betartásáért a kísérő, nem alkoholista hozzátartozót tettem felelőssé. Időről-időre megbeszélésre kérettem a felügyelő személyt. Többször is volt olyan esetem, hogy a súlyos alkoholizmusban szenvedő betegem egyetlen kezelés hatására évekre, évtizedekre gyógyult. Később tudtam csak meg a családtól vagy a környezetéből valakitől, hogy „egyetlen egy hipnózis csodát művelt”: visszaadta az elveszettnek hitt, állásából eltávolított, büntetett előéletű beteget családjának és a társadalomnak.
A rövidhipnózis-kezelések időpontjait alkoholistáknál is általában a következők szerint állapítottam meg: az első 8-14 napon napi egy kezelést adtam, ezután egy hétig minden másnap, majd kétszer egy héten, havonta egyszer, végűl pedig félévenként vagy évente egyszer-háromszor.
Újpesti betegeim gyakran küldték hozzám ivócimboráikat hipnóziskezelésre. Az egyik nap a késő délutáni órákban szokatlan lármát és vidám nevetést hallottam a várószobából. 25 gyógyult újpesti alkoholista összebeszélt és vidám köszönetnyilvánítást rendeztek: „Csak a nagydob és a zászló hiányzik!” mondták nevetve. Valamikor mind krónikus alkoholisták voltak, akiknek kitartása az absztinencia mellett megerősítette gyógykezelésem eredményét.
I.Z. 38 éves állami alkalmazott, kétgyermekes családapát orvosa és felesége „alkohol okozta elmezavarral” hipnóziskezelésre hozta rendelőmbe. Előzőleg Balassagyarmaton és más kórházak zárt osztályain kezelték. A két hétig tartó kezelés hatására két évre teljesen absztinens lett. Ismerősei és elöljárói zseniális „parasztkoponyának” tartották. A minisztériumban, ahol dolgozott, egyre felelősségteljesebb feladatokat bíztak rá. Hibátlanul mind megoldotta. Mindenütt sikerrel megállta helyét. Mégis, 1961 májusában sírva hozta el hozzám felesége. Férjének vidéki és külföldi hivatalos útjain ugyanis „minisztériumi ebédeken” pohárköszöntőket kellett mondania, és végül nem tudott ellenállni a nagy kísértésnek. Visszaesett: önuralmát már egészen kis mennyiségű alkohol fogyasztása után is elveszítette. Napokra, néha hetekre kimaradozott, lumpolt, vidéki lebujokban éjjel-nappal ivott. Tönkrement, ruháit és értéktárgyait eladta. Legutóbb is családja napokig nyomoztatott utána, míg teljesen tönkremenve, egy italmérés asztalára bukva megtalálták. A legkülönbözőbb betegségek ürügyén titokban tartották elöljárói előtt borzalmas szenvedélyét. Néhány napos hipnóziskezelés azonban újra sikeresnek bizonyult. Egyre magasabb beosztásba került, teljes absztinenciát tartott akkor is, amikor minisztere pezsgőspohárral koccintott vele.
1917—1963 között több mint 10 ezer krónikus alkoholistát, dipszomániást (időszakonkénti iszákost), valamint alkoholos pszichózisban szenvedő beteget kezeltem, ezenkívűl sok olyan egyént, akiknek más szervi bajának, súlyos testi-lelki betegségének kórelőzményében nagy szerepe volt az alkoholizmusnak. Közel minden hatodik betegem ezek közé tartozott, mégis — részben a radikális alkoholelvonás, valamint más betegségtünetek gyógyulása folytán — a rendszeres hipnózisterápia olyan gyógyeredményeket ért el náluk, amelyek túlszárnyalták az átlagosat. Mindezek ellenére újra és nyomatékosan hangsúlyozom hogy a hipnózisterápia semmiképpen sem mindent gyógyító eszköz. Mint minden másnak, ennek is megvannak a maga szigorú javallatai és ellenjavallatai.
Viszonylag sok beteget az első vizsgálat után elutasítottam Vagy más szakorvosokhoz, illetve gyógyintézetekbe küldtem. Ez utóbbiak nem szerepelnek 62 ezret meghaladó beteganyagom kartotékain. Mégis vitathatatlan, hogy a rendszeresen és az aktív komplex pszichoterápia alapelvein nyugvó orvosi hipnózis igen értékes, jelentős és hatásos módszer, az egyetemes orvostudomány egyik fontos ágazata.
Minden tudományág fejlődéséhez hozzátartozik, hogy az újonnan felfedezett tapasztalati tények magyarázatára munkahipotéziseket állítanak fel. Ezek a további tudományos munka céljait szolgálják és vagy megállják a helyüket, vagy nem. Gyakran túlságosan egyszerűsítőnek bizonyulnak, és nem állják meg a helyüket minden részletet illetően. De ezekkel az ideiglenes hipotézisekkel részleges helyességük folytán is jelentős gyakorlati fejlődés érhető el.
1920-ig nem volt megfelelő munkahipotézisem a hipnózisról, bár már addig is gazdag tapasztalati tényanyaggal rendelkeztem. A meglevő hipnóziselméletek ellentmondásosak és homályosak voltak, ezért próbálkoztam akkori hipnóziselméletem felállításával. Ezt a hipotézist akkoriban az összes többinél alkalmasabbnak tartottam arra, hogy összefüggéseikben megmagyarázzam a meglevő tényeket. Azóta rájöttem arra, hogy ezzel nem oldódott meg a hipnotizmus sokrétű problematikája. Sőt, bizonyossá vált, hogy az e téren szerzett ismeretek állandóan bővülnek és ezzel együtt az elméleti elképzelések is állandóan fejlődnek, nemcsak a nemzetközi szakirodalomban, hanem saját magamban is. Ma is jelentős munkahipotézisnek tartom a hipnózis olyan neurofiziológiai értelmezését, amely a jelenséget részben alvásnak, részben ébrenlétnek fogja fel, ahogyan ezt először O. Vogt, majd később Pavlov vázolta részletesebben. Az újabb pontos megfigyelések természetesen továbbfejlesztik majd ezt a hipotézist is. Ismereteink állandó fejlődése azonban nem gátolhat meg bennünket abban, hogy jelenlegi tudásunkat és az ezen alapuló elképzeléseinket a betegek gyógyítása és a további kutatások céljából fel ne használjuk. Remélem, hogy ebben a könyvemben is sikerült a kissé rapszodikusan összehordott adatok ellenére, kielégítő anyaggyűjteményt összeállítanom az orvosok, pszichológusok, pedagógusok és főleg az érdeklődők számára. Annál is inkább, mivel az ember pszichikai befolyásolhatósága iránti érdeklődés az állatokon végzett összehasonlító megfigyelések és a neurofiziológiai eredmények alapján igen nagy.”
Részlet Dr. Völgyesi Ferenc: Emberek, állatok hipnózisa c. könyvéből (Medicina 1973)

 

 

A mappában található képek előnézete Az orvostudomány történetéből

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.