Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Paradigmaváltás – avagy az arab eredetű nekromancia mint a hetedik szabad művészet érkezése Európába

2011.10.07

(Idézetek: Láng Benedek - Mágia a középkorban c. könyvéből)

A fejezet címében szereplő állítás, mely szerint a necromantia tudománya volna a hetedik szabad művészet, Petrus Alfonsi kora 12. századi szerző Egyházi tudomány (Disciplina Clericalis) című művéből származik. Petrus kikeresztelkedett zsidó tudós, arab tudományos szövegek fordítója és gyakorló csillagász volt, az Egyházi tudomány pedig, amint a címe is mutatja, klerikusok oktatási kézikönyveként volt forgalomban. Mint ismeretes, a középkorban a tudomány oktatása a „hét szabad művészet”, a septem artes liberales köré szerveződött. A kora középkorban lefektetett hagyomány szerint a trivium három — nyelvvel kapcsolatos — diszciplínája a grammatika, a retorika és a dialektika volt, míg a quadrivium négy — „természeti” — tudománya az aritmetika, a geometria a zene és a csillagok tudománya. E struktúra szerint találjuk a tudományt megszemélyesítő emberalakokat a chartres-i katedrális nyugati kapuján, és ez a felosztás jellemezte a középszintű oktatást egészen addig, amíg az arisztotelészi tudomány át nem rendezte a viszonyokat.
Ezzel a meggyőződéssel szöges ellentétben Petrus Alfonsi azt állítja, hogy a dialektika, az aritmetika, a geometria az orvostudomány, a zene és az asztronómia mellett a hetedik szabad művészetről a következő véleményekkel találkozhatunk:
„Azon filozófusok, akik elfogadják a próféciák lehetőségét, azt mondják, a hetedik szabad művészet a necromantia. [...] Akik nem hisznek a jövendőmondásban, azt mondják, a filozófia. Akik pedig nem tanulmányozzák a filozófiát, azt mondják, a grammatika.”
Valamivel később egy másik szerző, Dominicus Gundissalinus, A filozófia felosztása (De divisione philosophiae) című könyvében az általános tudomány (scientia universalis) részeiként a következő szaktudományokat nevezi meg: orvostudomány, asztrológiai jóslatok, necromantia „a fizika szerint”, talizmánok, földművelés, hajózás, optika, alkímia.
Amíg Petrus Alfonsi könyve a klerikusok okulását szolgálta, addig Gundissalinus művét a 13. század első éveitől gyakran találjuk egyetemi tankönyvekben arisztotelészi szövegekkel egybekötve. Látható tehát, hogy nem hajuknál fogva előrángatott, perifériális szerzőkről van szó (se földrajzi értelemben, se jelentőségüket tekintve), és nem egyszerűen a gazdag és szerteágazó középkori forrásanyag két kuriózumát idéztük: e két könyv a 12—13. századi általános műveltség meghatározó részét képezte. -
Ha mármost arra vállalkozunk, hogy a necromantia e különös karrierjére magyarázatot keressünk, akkor legelőször is magának a terminusnak a jelentését kell tisztáznunk. Mire vonatkozik a necromantia szó a középkorban? A görög—római hagyományban viszonylag könnyen definiálható a jelentése, eredetileg nem más, mint a halott ember szellemének megidézése a jövő kifürkészése céljából, a terminus puszta összetétel a nekros (halott) és a manteia (divináció, azaz jövendőmondás) szavakból. Ehhez a jelentéskörhöz társulnak a középkori teológiai traktátusokban a veszély és a tilalom motívumai: necromantia az, amit el kell utasítanunk nem csupán tiltott, hanem káros tudomány is, ugyanis gyakorlóit a démonok becsapják és saját tiszteletükre kényszerítik. Ez a jelentés inkább retorikai, mint tartalmi, többet árul el használója szempontjáról és szándékáról, mint a nekromantikusnak nevezett szöveg tartalmáról.
Fent idézett szerzőink azonban nyilvánvalóan nem e két értelemben használják a szót, ők inkább valamiféle tudományra gondolnak, amikor azt mondják, necromantia. A megfejtéshez nem annyira az antik és a kora középkori, mint inkább az arab források ihlette, 12—13. századi latin művek és fordítások vezetnek el. E szövegekben a necromantia az arab sihr (mágia) szó szinonímájaként mint tudomány tűnik fel, levetkezve az eredeti, szellemvilágot idéző vonatkozásait. E jelentésváltozást a kéziratoknak az az új gyakorlata is jelzi, hogy a mágia tudományát gyakran — igen hasonló alakú, mégis gyökeresen különböző etimológiát idéző terminussal — nigromantiaként betűzik. Az arab mágia nagy, latin nyelvre fordított kézikönyve, a Picatrix például meglehetősen tág és természetes értelemben definiálja a nigromantiát mint az olyan dolgok tudományát, amelyek rejtve maradnak az érzéki és intellektuális megismeréstől, és amelyek működését az emberek jelentős része nem képes megérteni.
Még egy jel utal arra, hogy az arab tudományos tradícióban kell keresgélnünk a megoldást, nevezetesen, hogy Petrus Alfonsi és Gundissalinus mindketten fordítóként tevékenykedtek, Fontos arab művek latinra ültetésével írták be nevüket a tudomány történetébe. Itt az ideje hát, hogy közelebbről is megvizsgáljuk, mit kínált az arab kultúra a keresztény tudomány számára.
 
AZ ARAB ÖRÖKSÉG KETTŐSSÉGE
Az arab szövegek latinra fordítását célzó program, amely az Ibériai-félsziget és Szicília 12. századi fordítóiskoláiban bontakozott ki, alapvető változást és nem kevés zavart hozott az európai tudomány életébe. A keresztény nyugat szembesült az arab tudomány gazdagságával és felsőbbrendű voltával, és igyekezett annak eredményeit asszimilálni. Az új tudással azonban nem kevés olyan anyag is érkezett, amely elgondolkodásra késztette a nyugat filozófusait. A korszak felfedező hajlamú személyiségei már nem csupán a selyem és a damaszt kedvéért keltek útra dél vagy kelet felé, legalább akkora lelkesedéssel keresték az iszlám tudást őrző kódexeket. Kelet és Nyugat elkülönülése persze sohasem volt teljes, utazók, kereskedők, sőt I.Ottó német—római császár (912— 973) korában még követek is közlekedtek a két világ között, Aurillaci Gerbert (940k—1003) — a későbbi II. Szilveszter pápa, aki a magyar Szent István királynak koronát küldött — pedig kimondottan a quadrivium tudományának elsajátítása végett kereste fel az arabok szomszédságában működő ibériai kolostorokat. A keresztény világ igazi étvágya az arab kultúrjavak iránt azonban csak a 12. században jött meg. A fellelt tudás hasznosításán nem csak a helyi, spanyol tudósok dolgoztak, Európa minden tájáról, Angliából, Skóciából, Walesből, Karintiából, Dalmáciából, Itáliából és egyéb, egzotikus vidékekről érkeztek fordítók, akik szédületes iramban láttak neki a matematikai, csillagászati, optikai, orvosi és filozófiai traktátusok latinra fordításának. A legkevésbé sem számít szélsőséges példának a fordítói lelkesedésre és sietségre Cremonai Gellért (1114k—1187) teljesítménye, aki egymaga legalább nyolcvan traktátust dolgozott fel, úgy az asztronómia, a matematika, a geometria, a természetfilozófia és az optika, mint a logika, a filozófia és az orvostudomány területéről. A fordítók azonban a tudományos szövegekkel együtt, sőt nem ritkán ezeket félretéve, különösen szívesen fordították a divináció (jövendőmondás), a természetes és a talizmán mágia alapszövegeit Is.
A híres angol természettudós és arabista Bathi Adelard például semmi ellentmondást nem látott abban, hogy az egyik pillanatban a másodfokú egyenlet megoldó képletén dolgozzék, a másikban pedig azzal foglalkozzék, hogyan lehet megjövendölni a csillagokból, meghal-e egy adott ember másnap a vak véletlen következtében. Ő fordította Euklidész Elemeit, al-Hvárizmi asztronómiai tábláit, a Ptolemaiosznak tulajdonított asztrológiai aforizmákat; és a Szábit ibn Kurra (más átiratban: Thabit ibn Qurra, 836—901) neve alatt hagyományozódó talizmánkatalógust, a Talizmánokat (De imaginibus — szó szerint: képek, de ebben az esetben helyesebb talizmánoknak fordítani). Ez a mű arról szól, hogyan lehet szoborszerű háromdimenziós talizmánokat készíteni és használni, többek közt a célból, hogy Bagdadból (ezt Bathi Adelard majd Bathra fogja változtatni szülővárosa után) a skorpiók kiűzessenek.
Nem csak a latin recepcióban keveredett össze mágia és tudomány kibogozhatatlanul, ez a kettősség már az arab hagyományon belül is jól láthatóan megmutatkozik. Szábit ibn Kurra bagdadi filozófus matematikai és csillagászati műveinek komolyságát jól jelzi, hogy ma is többnapos konferenciákat szerveznek megvitatásukra, ugyanakkor ugyanennek a Szábit ibn Kurrának tulajdonítja a hagyomány a fent említett Talizmánokat. Al-Kindi (800—860) bagdadi tudós, sokat hivatkozott optikai és filozófiai művek szerzője, a görög tudomány nagy importőre és alapvető fordítások kezdeményezője volt, de az ő neve alatt hagyományozódott az egyetlen, középkorban forgalomban lévő mágiaelméleti munka, Az égitestek sugarai (De radiis stellarum) is, amelyből megismerjük a mágia működési mechanizmusát, megtudjuk, hogyan fogja össze az egyetemes, égi sugárzás a világ létezőit, és hogy e létezők milyen titkos kapcsolatban, korrespondenciában állnak egymással. (P.s.:mintha a logos, vagy a holografikus univerzum sejlene itt elő a szövegek mélyéről?!?)
Nem meglepő hát, hogy mágia és — különösen az arab forrású — tudomány a keresztény nyugat számára is szorosan összekapcsolódott. Aurillaci Gerbert, az ezredév tudós pápája, aki tanulmányai során megfordult az Ibériai-félszigeten és ott belekóstolt az arab bölcsességbe, talán éppen ezért maga is mágus hírébe keveredett. Egy 13. századi történet szerint nagy démonidéző volt, a legjobb nekromanta egész Franciaországban, aki az asztrolábium használatát is a démonoktól tanulta. De ez a kettősség nem csak személyek, hanem helyszínek esetében is megfigyelhető. Toledo köztudottan az arab tudomány importjának legjelentősebb európai helyszíne volt, itt fordították le a legtöbb természettudományos traktátust. Ez elég is volt ahhoz, hogy kialakuljon az általános meggyőződés, hogy Toledóban mágusiskola működött, ahol a fekete mágia művészetét oktatták az arra érdemes vándordeákoknak. A rituális mágia legfontosabb alapszövege, az Ars notoria időnként mint toledói tanulmány említtetett a forrásokban, és különös módon a tanult mágiának éppen ez a szövege volt az, amely a hét szabad művészet igen gyors elsajátítását ígérte röpke néhány hét alatt, angyalokhoz intézett imasorozat révén. Az arab tradíció tehát igézően kínálkozott a maga zavarba ejtő gazdagságában a latin kultúra számára, de ugyanakkor gyanakvást is keltett mind módszereit, mind céljait illetően.
Az új tudomány érkezése olyan helyzetet teremtett, amelyre talán nem túlzás a „paradigmaváltás” kifejezést alkalmazni. Nem csupán azért, mert a természetről való tudás mennyisége drasztikusan megnőtt, jellege pedig megváltozott, hanem azért is, mert az új szövegek új kihívással szembesítették a nyugat tudósközösségeit: meg kellett határozni, hogy a tudásanyag mely része minősülhet elfogadhatónak és tudományosnak, és mit kell sürgősen kizárni a legitim tudományból. A helyzet átmeneti voltára jellemző, hogy számunkra meglepő tudástípusok is aspirálhattak a tudomány státuszra, és hogy a 12. századi oktatási kézikönyvekben a necromantia tudománya az oktatás legalapvetőbb elemeként tűnhetett fel.
A lecke fel volt adva: dönteni kellett arról, hogy mi nyerhet befogadást a frissen lefordított arab textusokból és mitől kell védelmezni a fokozatosan intézményesülő tudományt. A válaszadási lehetőségek skálájának egyik végen találjuk Petrus Alfonsit és Gundissalinust, akik habozás nélkül odaítélték a tudomány státuszát a mágiának. A másik véglet Saint Victor-í Hugo sommás ítélete: magica in philosophia non recipitur — a mágia nem fogadtatik be a filozófiába. A két álláspont homlokegyenest eltér, számunkra mégis ugyanazt az üzenetet közvetíti: a 12. században a mágia befogadása vagy kitagadása a tudomány területéről élő probléma volt. Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy a keresztény nyugat nem ekkoriban szembesült először okkult tartalmú szövegekkel és mágikus praktikákkal, a kora középkornak is megvolt a maga mágia-története. A 12. században azonban oly sok új szöveg érkezett, amelyek szoros kapcsolatban voltak a befogadásra kerülő tudományos irodalommal, hogy az asztrológia, alkímia és a mágikus tudományok a korábbinál jelentősen nagyobb legitimációt kaptak.
Amennyiben arra vállalkozunk, hogy rekonstruáljuk, hogyan zajlott az arab forrású mágikus művek fogadása, és milyen érvek és álláspontok azonosíthatók a Gundissalinus és Saint-Victor-i Hugo véleménye közti tartományon, akkor legjobban tesszük, ha nem a középkor „nagy klasszikusait”, Szent Anzelmet, Abélard-t, Aquinói Szent Tamást vagy Szent Bonaventurát olvassuk, mert nekik — időnként véleményt mondtak ugyan mágikus szövegekről — e forrásokról nem volt közvetlen tapasztalatuk. Helyettük célszerűbb olyan szerzőkhöz fordulni, akik első kézből szereztek információt a gyanakvásra okot adó szövegekről, és akik osztályozási szempontjaikról részletesebb beszámolót hagytak ránk. Három legfontosabb forrásunk a tudományklasszifikációk és bibliográfiák műfajába tartozik: Richard de Fournival (1201— 1260) amiens-i költő és könyvgyűjtő katalógusa, a Biblionomia; Auvergne-i Vilmos (1180—1249) párizsi püspök teológiai műveinek bizonyos passzusai; és A csillagtudomány kis tükre címen ismert szöveg (keletkezett 1250 és 1277 közt).

(Ezen munkák későbbi titkosításának története már más lapra tartozik)