Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nápolyi Johanna perújrafelvétele – Passuth László “oknyomozó” kutatásai alapján (befejezés)

2012.01.18

(folytatás)

Az avignoni látogatás után kereken egy évtizeddel adtam be a kiadóhoz az Esőisten siratja Mexikót kéziratát. Könyvvé válása jó hosszú esztendőt vett igénybe, s úgy éreztem, nem rostokolhatok merő várakozásban: hogyan fogadja a „világ” első történelmi regényemet. A kiadó — szegény, kedves Sárközi György, mert ő volt az Athenaeum főrektora — azt kérdezte, hogy Cortés története után nem birkózom-e meg Pizarróval is? A leghevesebben elutasítottam. Bizonyos, mondtam, hogy ha „Perut” dolgozom fel Mexikó után, ez csak gyengébb lehet, hiányzik az eredeti lelkesedés, az a „prekolumbiánus” lendület, mely az Esőisten-ben valóban egzotikus tájra sodort. Emellett Pizarro alakja sem nem érdekelt, sem nem vonzott. Az öreg, írástudatlan, szívós, nagyszerű emberanyagból formált „Haudegen” zsoldoskapitány soha nem tudta lebilincselni képzeletemet. S az inka birodalom kultúrája s annak ellentmondásai csak később kezdtek vonzani. Nem, nem választok újabb prekolumbián témát. Visszanyúlok a régi tervekhez. Itt élt, mozgott a bizánci kör mellett az itáliai késő középkori világ kellős közepén — megítélés szerint — egy „gyilkos” vagy „sorsüldözött” szépasszony, akinek modern profilját megőrizte a nápolyi templom freskótöredéke. Legyen-e új témánk Johanna? A kör izgalmas: Nápolyban még merev késő gótika ad a Középkor Őszének formát. Szinte néhány mérföldnyire az Egyházi Állam birtokaitól — Firenze már modern értelemben vett csodálatos városállam, a művészet és humanizmus urbánus központja. Az ellentét csábító, hát még a benne mozgó figurák? Petrarca, Boccaccio, Giotto, csak hogy a legismertebbekről szóljak — mind odatartoztak a valóságban is a nápolyi Anjou körhöz. Nem kellett semmit sem kitalálni, nem kellett képzeletem szülte alakokkal kiegészíteni az embertájat. Egyre dúsabban, teljesebben jöttek elő a figurák, mihelyt — tízévi érés után — újból elővettem ugyanazokat a könyveket, amelyekből először merítettem kétségemet Johanna valódi jellemét illetően.

 

Maradt a kérdőjel: célszerű-e vállalni egy ilyen régi határper újrafelvételét, melyben Arany János is letette a garast? S olyan időben, amikor Johanna bűnösségét a Szekfű—Hómanban papírra vető szerző — mindenható kultuszminiszter volt?

 

Amikor 1939 májusában megjelent az Esőisten első kiadása, már javában dolgoztam a Nápolyi Johanná-n. Aznap is, amikor — vasárnap volt — lementem Budán az Európa kávéházba (akkor Regent háznak hívták az épületet), S meghallottam, hogy kitört a második világháború. Ebben az évben, kétség s remény között hánykolódva, írtam meg jórészt a könyvet, telve belső fenntartásokkal, nosztalgiával, mintegy menekülésszerűen a napról napra sivárabb, vigasztalanabb holnap elől. A háború sodra meggyorsította az olvasókedv pulzálását, s valamilyen irodalmi konjunktúra kezdett lengedezni. Még ugyan elég messze volt az elsötétítések korszaka, de már nagyon sokan — ha lehetett — otthonukba húzódtak. Kiadóm véleménye szerint ilyen időkben „szeretik a történelmi regényt”.

 

Egy historikus regény felépítése — úgy mondhatnám — inkább induktív. A történelem megadja a figurákat, a dokumentumok száraz nyelvét kell feloldani. A mese építése közben alakulnak ki a könyvekben felvázolt, régmúlt alakok emberi valóságukban, úgy, ahogyan húsból és vérből formálta őket sorsuk, s nem egészen úgy, ahogy rendszerint ágálni szoktak eposzban, színpadon, regényes rajzban. A mellékszereplők, a kor szellemi arculatának megrajzolói is lassanként előlépnek. Itt már az író mérséklete vagy mohósága a döntő: kit, mennyit, hogyan „vesz be”, mindenkit szerepeltet-e a közismert személyiségek közül, akár szükség van rájuk, akár nem. Szegény Sárközi Györgynek mellesleg az volta véleménye, hogy a Nápolyi Johanná-ban is „egyet kettőt azért el lehetett volna hagyni”. Lehet, hogy Petrarcára gondolt, de őt Johanna nagyapja kente költőkirállyá, vagy Boccaccióra — de ez a különös szellem s avantgarde jelenség mégiscsak kapcsolatban állt Johanna nagynénjével, s a királynő későbbi sorsában is szerepelt. Így hát nem tudtam lemondani sem róluk, sem Sienai Szent Katalinról, akivel egy korábbi időben foglalkoztam. Hogy ki volt, vagy kik voltak azok a figurák, akik kiestek a rostán, ma már nem tudnám megmondani. Bizonyos, hogy az Anjou-világ nápolyi udvara különösen gazdag lehetett olyan szereplőkben, akik morális síkon nem ütöttek meg semmiféle mértéket, de mint regény mellékhősök ízes históriákat kínáltak.

 

Maradt a társadalmi-történelni háttér problémája. Hogyan nőnek ki a kora reneszánsz városdemokráciák Közép-Itáliában, s milyen belső és külső törvényszerűségek határozzák meg a Dél struktúráját — jórészt mind a mai napig. Az a feudalizmus, mely az Anjou-kort jellemezte, nagyon sok hasonlóságot mutatott Nápolyban s Magyarországon, hiszen ugyanaz a család uralkodott mindkét királyságban. A hűbériség francia válfaját honosították meg, mely a Szentföldtől, az Outremertől egészen Angliáig s Aragóniáig hódított. Egy adott pillanatban mintha az egész kontinens franciává változott volna, az avignoni pápák mind franciák voltak, s a német-római császári trónt is egy Luxemburg foglalta el, akinek anyanyelve a francia volt. Így ahhoz, hogy a nápolyi közállapotokról képet alkossak, elég volt, ha összevetettem őket a korabeli magyar viszonyokkal. A különbség csak az lehetett, hogy a székváros, Nápoly, az akkori Európa egyik legnépesebb metropolisa volt. Ilyen urbánus góc nem létezett a magyar világban, ahol a források szerint a legtöbb lakója Pécsnek volt, de ez sem közelíthette meg a görög eredetű ősi Parthenopét. Nápoly, a maga hatalmas népi tömegeivel, szenvedélyes utcaemberével, hagyományokban gyökerező örök, városi nyugtalansággal — hatalmas orkeszter volt, mely nem mindig engedelmeskedett a királyi vár vagy palota egymást váltó urainak.

 

Nápolyi Johanna ebben a palotában született, s elhurcolásáig jórészt itt pergett le egész, viszonylag hosszú élete. A palotát itt jelképes értelemben írjuk le, mert a nápolyi királyok hol a város szívében fekvő Castel Nuovóban, hol a tengerre kiugró Castel dell’Ovóban, hol valamelyik vidéki kastélyukban tartottak udvart. Erről a nápolyi udvarról, annak vásottságáról, morális alantasságáról épp eleget írtak — ez a mi hagyománykincsünkben is közhellyé vált. A különös csak az, hogy a késő középkori, reneszánsz, barokk és rokokó udvarok jó részét ugyanilyen vádakkal illetik a kortársak, s Boccaccio, Brantôme vagy Saint-Simon ez irányú kritikái lényegében fedik egymást. Nápolyról, a főrangúak világáról többet tudunk, mert több volt az írástudó, aki bejuthatott a várkastélyok feudális világába, vagy közvetlenül, első kézből vehette át botránykrónikájához a matériát. Valószínűleg a korabeli udvari élet nagyon is hasonló jellegzetességeket mutatott fel — beszéljünk akár Angliáról, akár Franciaországról, akár Nápolyról. Mindenütt megkíséreltek palotaforradalmakat, szerelmi viszonyok szövődtek udvari vagy dinasztikus síkon, egy-egy jelentős ellenség kiküszöbölésére aligha kínálkozott más, alkalmasabb eszköz, mint az orgyilkos tőre, a hurok vagy a méreg.

 

Ha előlépnek a „dramatis personae” történetünkben, különös figurákat kelt életre a reflektor. Nem kétséges, hogy maga Johanna szellemével, műveltségével, asszonyi varázsával s uralkodói képességeivel messze kimagaslott a kor uralkodói közül. A nőuralmat a feudális világban nem szívesen tűrték az országnagyok. A szentföldi országok példája mutatja, hogy a saját jogcímén uralkodó leánynak azonnal férjet kellett választania, s még ki sem hűlt az özvegy ágya, amikor a bárók tanácsa már kijelölte a férjutódot. Nyilvánvalóan ez volt a helyzet Johanna és Endre esetében is. De itt a hatalmi egyensúly eltolódását a fiatal királynő javára nyilván az okozta, hogy férje idegen volt attól a földtől, melyben uralkodnia kellett volna, s emellett fejedelmi kvalitásai sem ütötték meg az ebben a korban megkívánt mértéket.

 

Amennyire Nagy Lajos a Középkor Őszének széles perspektívájú politikusa, diplomatája, hadvezére is volt, akinek országlása a magyar nagyhatalmi törekvéseknek talán a csúcspontját jelentette — úgy öccsének, Endrének emberi és uralkodói vonásai — a rendelkezésünkre álló források mérlegén mérve — jelentéktelen egyéniségre mutatnak. Az az érzésünk, hogy jó szándékú, de gyenge princ lehetett, aki szűk, zárt körben élt, a humaniórák iránt nem mutatott érdeklődést, alighanem lovagi szenvedélyeinek adózott. Nem az író kreálta Róbert barát alakját — ezt a figurát elég sok forrásból próbáltuk élővé varázsolni. Nyilvánvalóan hatalmas egyéniség lehetett, sajnos, kevés életrajzi adat állt rendelkezésre, azt sem lehet tudni, milyen nemzet fia volt. Ám kétségtelen, hogy fanatikusan gyűlölte a nápolyi udvari világot, s a remeték, aszkéták tisztító heve égett benne. Így önmagától adódik a tragikus összeütközés Róbert barát tiszta, de könyörtelen koncepciói s a nápolyi politika hajlékony, gyakran amorális szándékai, vonalvezetése között. Johannának Nápolyon kívül még egy címzetes s egy valódi országa volt. A „jeruzsálemi” királyi titulus egy elmúlt század emlékvilágát őrizte címerében. De a provence-i grófság valóságos hatalomnak számított Európa egyik legősibb kultúrföldjén. Jelentőségét megsokszorozta, hogy Avignon városa és vára is Provence grófságához tartozott, s csupán Johannának történetünkben leírt ajándékozásával került a Szentszék birtokába — egészen a nagy francia forradalomig idegen test volt Franciaország szívében.

 

Az Anjou nagy-család, a durazzóiak s tarentóiak néha gyilkos unokatestvéri vetélkedései, a különböző dinasztikus szerepeket játszó, cselszövényekben ötletes asszonyok: ez az udvari háttér, melynek előterében, színpadán mozognak a középkori dráma figurái. Az írót — visszaemlékezve — vonzotta a téma: valódi, részben felderítetlen tragédiák zártak le egy-egy korszakot. A történet egy európai nagyvárosban zajlott 1e, a Trecento szívében. S ez a század — a könyv írásakor úgy éreztük eléggé elhanyagolt területe volt nemcsak a regényeknek, de a monografikus vagy biografikus irodalomnak is. Az érdeklődés jórészt inkább Firenze s a többi olasz kultúrcentrum felé fordult. Nápolyban mindig csak átutazó maradt Giotto, Petrarca, Boccaccio.

 

Bennünket e távoli olasz história magyar vonatkozásai vonzottak. Soha nem vállalkoztunk volna arra, hogy Nagy Lajos alakját magyar síkon dolgozzuk fel. Részben, mert alakja mindmáig enigmatikus, kevés forrás ad egyéniségéről tiszta képet, részben már mások megkísérelték alakját regénybe önteni. De feltámasztani a kérdést s vitatni az eddigi megoldásokat — olasz oldalról: ebben láthattam feladatom érdekességét. S talán azt az egyetlen „pluszt” is, hogy eléggé ismertem az itáliai világot, tudtam válogatni hagyománykincse, krónikái között.

 

A feladat nem volt veszélytelen, mint említettem. A magyar historikus hagyományban, közvéleményben gyökeret vert Johanna bűnösségének teljessége. Úgy tudom, énelőttem nem volt senki, aki vitatni próbálta volna akár felbujtói, akár bűnrészesi minőségét. Egy hatszáz esztendeje lezárt per újrafelvételét kellett megkísérelnem, gyenge eszközökkel. Mert én, az író sem voltam, nem is vagyok meggyőződve Johanna teljes ártatlanságáról, s így nem adok vakon hitelt a nagy perében melléje állt olaszoknak, franciáknak. De „jogászi” szemmel nézve: a vád tántorog. Az összeesküdött uraknak semmi szükségük sem volt arra, hogy beavassák tervükbe Johannát, aki akkor élte első terhességének utolsó heteit. Ebben az állapotban kevéssé hihető, hogy egy asszonyt bevonnak a férjgyilkosságba. Emellett Johanna egész uralkodói múltja — az évtizedek, melyek alatt mindig ő maga s nem változó férjei uralkodtak a Nápolyi Királyságban, azt mutatta: inkább gyenge volt, engedékeny, mint véres kezű vagy középkori zsarnok. Olvastunk apró gesztusairól, a kegyelemről, melyet elég bőségesen osztogatott. Mindez — karakterét elemezve — nem teszi valószínűvé, hogy egészen fiatalasszony korában, anyaságának küszöbén kövesse el azt a szörnyű bűnt, mely ellen vallási meggyőződésének is a legélesebben tiltakoznia kellett.

 

Másrészt azonban — a politikai gyilkosság ebben a fejedelmi körben, főúri társadalomban egyáltalán nem volt szokatlan, s nagyon gyakran mint egyetlen lehető megoldás kínálkozott. A hírek szerint már elindult a pápai legátus hajója, hogy — a magyar udvar kívánsága szerint — egyenjogúsítsa Endrét, felszabadítsa őt a “királynő férje” státusából, s Endrét is szuverénné tegye. Hogy pedig mi következett volna be ebben az esetben, ha a hatalomeltolódás éppen a királynő anyaságának kezdetén történik meg, a példák alapján akkor is elképzelhető, ha Róbert barát befolyására, szinte emberfeletti akaratára és gyűlöletére nem is gondolunk. Ilyen körülmények között azok a főrangúak, akik féltették a Nápolyi Királyságot s elsősorban saját pozícióikat a kifejezetten „magyar” uralomtól: megtalálták egymás kezét. Hogy minderről tudott-e vagy sem Nápolyi Johanna — ez mindvégig az ő titka maradt. Soha egyetlen olyan nyilatkozata, olyan tette nem volt, melyben bár csak a legkisebb mértékben is elismerte volna bűnösségét vagy cinkosi mivoltát.

 

Amikor a könyvem írtam—tehát az 1939-1940-es esztendőkben— a magyar szellemi élet legjobbjai egyre sűrűbben vállalkoztak a nemzeti lét önkritikájára, a hagyományok kemény (vagy óvatos) megbírálására, felszámolására. Talán ilyen módon érthető, hogy nem találtam szemben magam tiltakozó vagy felháborodott közvéleménnyel, mely az Endre—Johanna per megmásíthatatlan magyar verdictjére utal. Nyilvánvalóan nem a mi könyvünk volt az első, amely próbált szembenézni valamilyen történelmi tényként ismert eseménnyel, s új megoldási lehetőségek közt kutatott. Úgy emlékezem, nem kaptam semmiféle komolyabb támadást arról az oldalról, ahonnan várnom kellett: a hivatásos történészek részéről. Az elég nagyszámú kritika inkább a részletekkel foglalkozott, de nem vitatták a szerzőnek azt a jogát, hogy megközelíthet egy „kényes” problémát. Úgy tudom, senki sem vetette szememre a nemzeti história megrontását. Persze, azóta is, mindmáig Johanna maradt Endre gyilkosa a történelmi tankönyvekben.

 

A Nápolyi Johanna a háború végéig — emlékezetem szerint — három kiadást ért meg. Különös módon — ez volt az a könyv, mely akkori történelmi regényeim közül a közérdeklődés szempontjából előtérbe jutott s megelőzte az Esőisten-t s A Bíborbanszületett-et is. Ennek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy a nemzeti témák iránt fogékonyabb akkori olvasóközönség több ismert anyaggal, hazai vonatkozásokkal találkozott, mint az említett másik két könyv esetében. Emellett a történet romantikája, a nő-protagonista alakja is hozzájárult ahhoz, hogy Johanna odakerüljön a könyvespolcokra, melyek közül annyit nemsokára leszaggatott a vihar.

 

Örök problémám: mennyire felelős — alkotástechnikailag — a szerző azért a műért, melyet több mint három évtizeddel ezelőtt alkotott? A történelmi kutatásban bizonyosan járatlanabb voltam, a társadalmi összefüggések mai szemlélete ismeretlen volt előttem. Úgy éreztem, merész irodalmi tettet hajtok végre, amikor a nemzeti önkritikát történelmi alapra fektetem, s múltunk egy hagyományosan dicső korszakát próbálom kritikailag elemezni. Amikor a Nápolyi Johanna oly sok év után újból kezembe került, mert hiszen elő kellett készítenem —több mint negyedszázados tetszhalála után — új kiadását, igyekeztem objektíven, bírálva olvasni, már amennyire ez saját művel szemben lehetséges. Nyilvánvaló, hogy ha ma — egyáltalán belefognék ebbe a témába, másként írnám meg, vagy legalábbis sok minden részletet másként. Másféle társadalomrajz születnék, sok alak eltűnnék belőle, tömörebb lenne, keserűbb. De nem lenne az a Nápolyi Johanna, mint amit írtam, írói pályámnak első szakaszában. A mű kétségtelenül romantikus néhol, nem ment érzelmességtől. Különösen ott, ahol magyar motívumok kínálkoznak. Akik — a kedves olvasók közül emlékeznek ezekre az 1939—40-es hónapokra, melyeket a szörnyűségeket sejtve töltöttünk, megtalálják ezeknek az időknek is szorongó visszhangját. Talán nem is kell mondanom, hogy az új kiadáshoz legfeljebb a lapsusokat javítottam ki, s korrigáltam néhány szórendet, de valójában nem nyúltam hozzá a könyvhöz: úgy maradt, ahogyan papírra vetettem azokban a hónapokban, amikor mát hallanunk kellett az Apokalipszis lovainak távoli zaját.

 

Ismét napvilágot lát, új köntösben, a Trecento különös figurája, aki Parthenope színeit s varázsát hordta, s mi mégis sötét bűnökről beszélünk, ha kiejtjük Nápolyi Johanna nevét. Alig hihető, hogy akad majd olyan kutatás, mely objektív forrásfeldolgozásaival többet, biztosabbat tudna mondani a királyasszony hat évszázados peréről, mint amit mi próbáltunk, írói ifjúságunk régi esztendejében

(Forrás: Passuth László Nápolyi Johanna c. könyvének utószavából)