Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mit ér a szó, ha magyar? Kodolányi János - szárszói “bevezető”

2012.03.01

O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O

Nehéz ma szólni, jobb ma hallgatni. A bölcs tudja, mennél olcsóbbak a szavak, annál drágább a hallgatás. Ma pedig olcsó a szó, élő, nyomtatott egyaránt. Óriási bennük a kínálat. Feltalálták a rotációsgépet, s a világ minden nyelvén millió és százmillió számra ontják a nyomtatott szót. Újságpapír árasztja el az eszkimók földjét, a pápuákét, tán még a pingvinekét is. Ha elmennénk a déli sarkra, bizonyosan újságot találnánk ott is, amit valamelyik mohó felfedező vitt magával. Újságpapír árasztja el az erdőket és mezőket, újságpapírt kerget a Szahara homokvihara. Rotációs papírt esőznek a bombák mellett a harci repülőgépek is. Tűzzel-vassal terjesztik a nyomtatott szót, hiába akarnál menekedni előle. Talán újságokkal tömik ki már a koporsó vánkost is a fejed alá, ha belefáradván az életbe, örök nyugovóra térsz.

Feltalálták a rádiót is, és íme, alig néhány év leforgása alatt a hangos szó felfogására szerkesztett gépek milliói lepték el a Földet. Rádió recsegi, zúgja, bömböli, suttogja, dalolja, zengi, rikácsolja a kimondott, elröppenő szót. Rádió lármáz az eszkimók földjén, a pápuákén, rádió recseg bele a Szahara homokviharába, erdők, mezők csendjébe, s hiába akarnál menekedni előle. Nem foghatod be eléggé a füledet, hogy meg ne halld az utcára kiömlő, a szobád szentélyébe beömlő kimondott szavakat. Ülj le a készüléked elé, csavargasd egy kissé a keresőgombját. Magyarul, németül, svédül, angolul, olaszul, szlávul, törökül, japánul, a világ minden lehetséges nyelvén kopognak, ropognak, nyekegnek és recsegnek a szavak, szavak, szavak... Iszonyú bábeli zavar kavarog az éterben, mind a magáét mondja, a maga igazát erőszakolja rád. És ha az örvénylő szavak fülsiketítő világába belefáradtál, s örök csendre térsz, a sír üregéig elkísérik holttestedet, s imádkozó, síró hozzátartozóid gyászát a mindenfelől zümmögő s kiabáló szavak.

Szavak tömegével árasztják el az embert, hogy magatartást, cselekedetet adjon cserébe. A szavak inflációjának idején mérhetetlen tömegű szót zúdítanak rád, hogy így vagy úgy gondolkozz, vagy ne gondolkozz, így vagy úgy érezz, vagy ne érezz, ennek vagy annak tudd magad, vagy ne tudd magad semminek. Nyomtatott és kisugárzott szavak légióját indítják ellened, hogy mennél többet adj magadból, az életedből, kenyeredből, házadból, ruhádból, tüzelődből, álmodból, munkádból, s te napról napra, évről évre több erőszakosan zúduló szót követelsz, hogy akár csak egy jottányit is adj magadból, s némi hitet, vagy akár illúziót kapjál cserébe a szavak kábító mákonyából.

Valamikor a szónak két funkciója volt a lélekben. Egyik az, hogy kifejezte a lélek állapotát, másik, hogy megtestesítve a fogalmakat, segített a gondolkodásban, magad megismerésében, a világgal való viszonyod tisztázásában. Egy kifelé irányuló s egy befelé forduló működése volt ez a szónak. Ma a szó befelé irányuló hatása megszűnt. Ma az ember, helyesebben az emberek egy törpe töredéke, a beszélő s a nyomtatás, a rádió fölött hatalmat birtokló csoportja - s ez a csoport, természetesen, azonos a politikai, társadalmi, gazdasági s egyéb hatalmat gyakorlók csoportjával - mint valami megőrült vajákos, hadarja indulatában s rettegő hatalomimádatában a szavakat, mint valami varázsló, zengi dörgi, suttogja, recsegi bűvölő szavai tömegét éjjel, nappal, hogy így akarata alá énekelje az ellenszegülő, szabadságát és emberségét megőrizni vágyó tömegeket. És ez, tudjuk, bizonyos mértékben sikerül is neki. „Ismételj egy hazugságot tízszer, százszor, ezerszer és végül igazság lesz belőle" - írta a német nemzetiszocializmus egyik tekintélye. Sajátítsd ki a gondolkozás és a gondolatközlés eszközeit, sőt, teremts új eszközöket, s a szavak inflációját zúdítsd rá a tömegekre. Végül mindent elfogad, amit adsz neki, s mindent odaad, amit kívánsz tőle. Íme, a modern mágia. Illik a hitetlen, racionális embertípushoz, amely él vele, illik a kultúrából gyorsan kivetkező, racionális tömegemberhez, amelynek szól, illik a modern technikai civilizációhoz, amely eszközöket, gépeket teremt használatára. Profán szavak, hitelvesztett szavak, kényszeritett szavak a profán, hitel nélkül való, kényszerrel végrehajtott modern mágiához. A hajdani mágia szent szavakkal bűvölt, e szavak túlvilági hatalmak sugarában fürödtek, s isteni erőt sugárzottak. Megválogatott, a lélek tudattalan, ősi mélyeiből felhozott ritka szavak voltak. Évezredekig nem változhattak. Az inflációs szavak mágiája óvakodik attól, hogy a lélek mélyébe hatoljon, ahol isteni erők szunnyadnak, a felszínen szedik őket, mint a hitvány kavicsokat, s ha nincs is belőlük sokféle, helyüket s látszólagos jelentésüket annál sűrűbben változtatják.

A szavak e kábító, harsogó tengerében sodortatjuk magunkat. A szent, tiszta, ősi jelentésű szavak egyre ritkábban hullnak ajkunkról, egyre nagyobb irtózattal óvakodunk attól, hogy lelkünk ősi, tudattalan, isteni mélyeibe ereszkedjünk értük. Egyre jobban félünk attól, hogy másik funkciójukat: a magunk megismerését is betöltsék. A lélek lusta. Gyakran csak korbáccsal kényszeríthető rá, hogy a nehezebb feladatot vállalja, s szembenézzen önmagával. Fegyelem, folytonos gyakorlat, örökös résen-lét, őszinte eltökéltség, alázat, kemény kritikai mérték kell ehhez. A lélek azonban szívesen szabadul a fegyelem nehéz nyűgétől, boldogan bújik ki a felelősség súlya alól, résen-lét helyett szeret édesen s bután szunnyadni, őszinte eltökéltségről alig is eshet szó, mi sem utálatosabb számára az alázatnál, ami pedig a kritika mértékét illeti, iparkodik milliméterekre szabni, hogy önmagát mennél nagyobbnak s pompázatosabbnak lássa. A hitelveszett, inflációs szavak, a sekélyes hatalmi mágia e profán varázsigéi pedig csodálatosan kiszolgálják ugyan a tohonya tömeglélek bivalykényelmét, de csak ideig-óráig tudják megkötve tartani. A valóság, az élet ezer és ezer hatása végül szétporlasztja őket, s akkor nincs többé erő s nincs hatalom, amely elfogadtassa őket. És akkor mégis csak el kell hallgatnunk, magunkba kell szállnunk, ki kell merítenünk lelkünk mélyrétegeiből az ősi, a szent, a valódi szavakat, szembe kell fordulnunk mimagunkkal, s újra kell fogalmaznunk viszonyunkat egymáshoz és a világhoz, az önfegyelem, a résen-lét, az őszinte eltökéltség, az alázat és a kemény kritika jegyében.

A hitelvesztett pénz áradatában a valódi vásárlóértéket, a valóságos hitelt a feketepiac mutatja meg. Ez két tényező birkózásának csatatere. Egyik a pénz valóságos értéke, másik a szükségletekkel űzött visszaélés. Van egy erkölcsi feketepiac is, ezen a szavak valódi értéke - tehát valójában értéktelensége - és a lélek szükségleteivel való visszaélés birkózik. Nézzünk csak körül, hogy kitágult ez az erkölcsi feketepiac. A lélek éhezik és szomjazik, a lélek hazátlan és didereg. Álmok, szimbólumok, kultúrjavak kellenek a léleknek, mert nélkülük elsorvad, lealjasodik, embertelenné lesz. Didereg a világmindenség fagyában. Hit kell a léleknek, hogy szembenézhessen a világgal, az ezerarcú halál borzalmával. Ezt az éhséget és szomjúságot, ezt a hontalanságot és didergést fordítják javukra az erkölcsi feketepiac kufárjai.

A szavak e bódító áradatában egyre gyakrabban meg-megdöbbenek azon, hogy az emberek a lélek mélyéről felhozott ősi szavakat nem értik. Korszerűtlennek érzem magam. Egyre sűrűbben nehezedik rám a kérdés: miért szólsz, kinek szólsz? Hiszen e szóáradatban mindenki másért beszél, mint te. Mást mond, mint te. Másképp mondja, mint te. De nemcsak én érzem ezt, mások is a barátaim közül. Ez nem is lehet másként. Mértékünk nem a ma mértéke, hanem a múlté és a jövőé. Azé az emberé, azé a magyaré, akinek e szóinfláció, e sivár erkölcsi feketepiac kora után kell megszületnie. Testi alakjában már itt is van velünk. Lelkében ezután születik meg.

Ma, amikor paradoxon, hogy ti. „a hazugságnak mindig igaza van", még teljes sátániságában érvényesül, noha látszólag kikezdte már itt-ott a kérlelhetetlen valóság, megkísérlek szólni ehhez az új, eljövendő magyar emberhez, talán, bár töredékesen, eljut hozzá a szavam. Talán sikerül szembeállítanom önmagával. Hiszen minket, magyarokat, az a veszély fenyeget, hogy elveszítjük magyarságunkat s ezzel fennmaradásunkat, egész életünket is, hacsak egy pillanatra is elveszítjük magunkat. A legkisebb megfeledkezést is drágán fizethetjük meg.

Mi nem vagyunk burjánzó, vegetatív nép, mint némely nagy népek - oroszok, kínaiak, japániak -, vagy akár bizonyos kis népek is, - mint a szlovák, a szerb, a török - mi nem hagyatkozhatunk természetes életösztöneinkre, nekünk szükségünk van a tiszta öntudat, a kíméletlen önbírálat érzékeny iránytűjére is. Hasonlók vagyunk a svédekhez, a finnekhez, vagy hogy még élesebben lássuk a példát: az észtekhez, a lettekhez. A magyarság nem őserdő, ahol kényére-kedvére nő, verseng egymással a fák, bokrok, füvek és gombák rengetege, és ha jég veri, kihajt újra, ha sáska lepi, kizöldül, ha vihar tördeli, új hajtást terem a megmaradt tövön. Mi nem érezzük azt az öntudatlan biztonságot, amit a burjánzó népek. Nem tudjuk átadni magunkat a tudattalan növényi létezés boldog melegének, buja kitárulkozásának. Történelmünkben süvölt a végzet, minden napunk, minden korszakunk egy-egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk. Mi nem hazudhatunk magunknak. De azt sem engedhetjük meg, hogy nekünk hazudjanak. Szemünket éjjel-nappal, jóban-rosszban magunkon és az örökkévalóságon kell tartanunk. Ha nem követelünk magunkra örökkévalóságot, elveszítjük a mát is.

O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O

Elhangzott 1943 augusztus 23-án Balatonszárszón. (Az elvesztett sztálingrádi-csata után…)

FORRÁS: Havi Magyar Fórum 2012 február