Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lincoln különös álma

2011.09.13

Az Észak-Déli háború befejezésének napján a Lincon házaspár vendégül látta néhány barátját 

A győzelem ünnepén még senki sem számolta össze a háború áldozatait. Az Egyesült Államok hivatalosan soha nem is készített kimutatást arról, hányan haltak, illetve sebesültek meg a déliek oldalán. Annyi azonban így is bizonyos, hogy az északiak jelentősebb anyagi és vérveszteséget szenvedtek, mint ellenfeleik. Mintegy 110 000, zömmel fiatal férfi esett el a csatatéren vagy halt bele sérüléseibe. A különféle háborús járványok további mintegy negyedmillió áldozatot ragadtak el. A déliek csatatéri veszteségei, valamint a betegségben elhaltak száma hozzávetőlegesen 133 000 fő volt. A 31 millió lakosú országnak tehát összesen valamivel több, mint másfél százaléka pusztult el a polgárháborúban.  

 

A Fehér Házban az elnök pamlagon ült a Vörös Szalonban, felesége mellett és az asszony csacsogását hallgatta. Tíz órakor fölszolgálták a teát és a süteményt, s röviddel ezután szétszéledt a társaság. Azazhogy Ward Hill Lamon, Harlan szenátor és leánya, rajtuk kívül pedig egy-két vendég még ott maradt. Inkább megkönnyebbült, mintsem boldog embereknek látszottak. Valahogy nehezükre esett a beszélgetés ezen az estén, amikor feloldódott a háborús évek feszültsége.

Pusztán azért, hogy megtörje a csöndet, Mrs. Lincoln megjegyezte, hogy férje bánatosnak és komornak látszik ezen az örömünnepen. Az elnök azt felelte, hogy nehéz a lelke. Mindenki feléje fordult.

 — Különös dolog — kezdte vontatott hangon, mintha a szavakat keresné —‚ miért is foglalkozik olyan sokat a Biblia az álmokkal. Ha jól emlékszem, az Ótestamentum tizenhat, az Újtestamentum négy vagy öt fejezetében is szó esik álmokról. De ezeken kívül is sok olyan passzusra bukkantam, amely látomásokra hivatkozik. Amennyiben hiszünk a Bibliának, tudomásul kell vennünk, hogy régente Isten és az angyalok álmukban lepték meg az embereket, álmukban jelentek meg előttük.

 

Lincoln végigfuttatta tekintetét barátai egyszeriben elkomorult arcán. Előredőlt, térdére könyökölt, eres kezei megremegtek.

 

 — Manapság — tette hozzá bocsánatkérőleg — ostobaságnak tartják az ilyen dolgokat, az emberek ritkán mesélik el egymásnak álmaikat, a vénasszonyokat meg a szerelmes ifjú férfiakat és nőket nem számítva.

 

Mrs. Lincoln aggódva kérdezte: —Hogyan? Te talán hiszel az álmokban?

 

 —Ezt nem merném állítani, felelte az elnök — nehogy maga is hitelt adjon azoknak a lidércálmoknak, amelyek hosszú évek óta gyötörték feleségét—, de pár nappal ezelőtt olyasmit álmodtam, aminek emléke azóta is üldöz. Amikor felébredtem, felütöttem a Bibliát, és bármily furcsa is, a könyv éppen Mózes első könyvének 28. fejezeténél, Jákob csodálatos álmánál nyílt ki. Ezután más és más helyeken ütöttem föl a könyvet, és minden egyes oldalon vagy álomról, vagy látomásról volt szó. Tovább lapozgattam az öreg könyvben, és mindenütt olyan passzusokra esett a pillantásom, amelyek különös módon gondolataimmal voltak összefüggésben — természetfölötti jelenségekről, álmokról, látomásokról meg effélékről szóltak.

 

Mrs. Lincoln a szívéhez kapott. — Megrémítesz engem! — suttogta. — Miről beszélsz?

 

Az elnök már megbánta, hogy belekezdett a fejtegetésbe.

— Egyáltalában nem kellett volna említenem a dolgot. De nem bírok szabadulni tőle, hatalmában tart, mint Banquo szelleme.

Más témára próbálta terelni a beszélgetést. Mrs. Lincoln azonban nem tágított, újabb kérdéseket zúdított rá. Az elnök ismét elkomorult, de nem bírt ellenállni közlési vágyának.

— Körülbelül tíz napja történt. (*) Nagyon későn feküdtem le, mert fontos jelentéseket vártam a frontról. Miután ágyba bújtam, hamarosan elszunnyadtam; holtfáradt voltam. És akkor álmodni kezdtem. Úgy tűnt, hogy halálos csend vesz körül. Egyszerre azonban fojtott zokogásra lettem figyelmes, mintha sok ember sírna valahol. Kiszálltam az ágyból; lesiettem a lépcsőn, persze álmomban. Odalent ugyanaz a szánalmas siránkozás verte fel a csendet, de a gyászolók láthatatlanok voltak. Szobáról szobára vándoroltam. Egyetlen élő lelket sem láttam sehol, de mindenütt, amerre mentem, ugyanaz a gyászos jajveszékelés fogadott. Valamennyi szoba ki volt világítva, minden bútordarabot, minden tárgyat felismertem; de hol lehetnek azok az emberek, akik úgy nyögnek és sóhajtoznak, mintha a szívük akarna megszakadni fájdalmukban? Zavarodottság és riadalom kerített hatalmába. Mit jelentsen mindez? Most már eltökéltem, hogy mindenképpen a végére járok a titokzatos és megdöbbentő jelenség okának. Tovább mentem, végül eljutottam a Keleti Teremhez. Beléptem. Meghökkentő látvány fogadott. Ravatalt láttam, rajta gyászlepelbe burkolt halott feküdt. A ravatal körül katonák álltak díszőrséget. Sok ember szorongott a teremben, egyesek fájdalmas tekintettel nézték a letakart arcú holttestet, mások keservesen zokogtak. „Ki halt meg a Fehér Házban?” — kérdeztem az egyik katonától. „Az elnök —felelte az —‚ megölte egy orgyilkos!” A tömeg ekkor hangos fájdalomkiáltást hallatott. Erre felébredtem. Nem aludtam többet azon az éjszakán. És bár csak álom volt, azóta sincs nyugtom tőle. 

 

 

abraham_lincoln.jpg

Lincoln elhallgatott. Ennyi a történet. Ward Hill Lamon végigjáratta tekintetét a vendégek arcán. Mindenki hallgatott. Mrs. Lincoln rémülten meredt maga elé.

— Ez iszonyú! — mondotta végül. — Bárcsak el se mondtad volna. Örülök, hogy nem hiszek az álmokban, mert ha hinnék, mostantól fogva rémületben élnék.

Az elnök elmosolyodott. — Nos, elvégre csak álom volt, Mami. Ne is beszéljünk róla többé, próbáljuk elfelejteni.

Harlan szenátor elbúcsúzott a társaságtól. Usher belügy miniszter úgy döntött, hogy marad még egy-két percet. Ward Hill Lamon sem mozdult a helyéről. Az elnök néhány nappal előbb azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy személyes megbízottjaként utazzék Richmondba, s nézzen utána, elsimultak-e a virginiai törvényhozás összehívásával kapcsolatos problémák. „Hill” zokszó nélkül vállalta a megbízatást. Miután a vendégsereg eltávozott, Mrs. Lincoln is nyugovóra tért…

(*)Minden szemtanú azt mondta később, hogy Lincoln nem emlékezett pontosan az álom éjszakájára. Lamon, aki jóformán szó szerint visszaidézte a fönti párbeszédet, határozottan állította, hogy az elnök március 19-én látta a különös álmot, vagyis azon az estén, amikor a Lincoln házaspár a színházban megnézte a „Faust”-ot. — Szerző.

 

(Forrás: Jim Bishop: Lincoln utolsó napja - Kossúth kiadó, 1973)