Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kis történelmi összefoglaló (Második rész)

2011.12.28

Arról, hogy a Földön élő bármely két ember között milyen rövid az “információs” lánc, van Karinthynak egy elhíresült “állítása”. Rokonsági kapcsolatok tekintetében pedig - amikor a múltba tekintünk rokonságokat kutatva – sose feledjük, hogy száz évente, úgy nagyjából tizenhatszorosára nő a felmenőink száma! Ki tudja még a végén, hogy pár-száz évet tekintve már ki-kinek rokona?! Tény, hogy az ember társas lény – és egyúttal történelmi lény is. Társas lény, mert a “kortársak” elkísérik a bölcsőtől a sírig – akár akarja, akár nem – és történelmi lény is, mert az emlékezet (a történelem hajtómotorja!) összeköti azokkal is, akik egykor éltek, és azokkal is, akik egykor élni fognak.

Ady kinyilatkoztatott “kozmikus” magányossága:
“Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek…”
lehet ugyan érzelmi (szellemi!) kategória – de “fizikailag” nyilvánvalóan lehetetlenség!
Nézzük akkor most a történelmi tényeket, ezzel a másik Mohameddel kapcsolatban!
(Forrás szintén Türk Attila – Híres emberek c. könyve.)
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O
A véletlen úgy hozta, hogy ezt a szereplőnket is Mohamednek hívták. Sőt, éppen Második, vagy Hódító Mohamednek. Pontosabban Második Mohamed Fátih ibn Murádnak. De nincs semmi köze az előző Mohamedhez, legfeljebb annyi, hogy az ő vallását követte. Ez a Mohamed, vagy egyes, a rossz török kiejtést majmoló szerzők szerint Mehmed, Mehmet, ugyanis oszmán-török volt. És nyolcszáz évvel később élt, tevékenykedett. Igaz viszont, hogy a három igazán nagy, világhódító török szultán egyike volt, Első Bajazid és Nagy Szulejmán mellett.
De kezdjük csak születésének furcsaságaival. Amelyekről a törökverő nemzeti hős Hunyadi János, vagy Hunyadi Mátyás királyunk életének kutatói kiderítettek egyet és mást! Nevezetesen: Hunyadi János feleségének, Mátyás édesanyjának, a szintén híres Szilágyi Erzsébetnek kapcsán Mohamed ibn Murád unokatestvére volt Nándorfehérvár hős védőjének!
Ugyanis Szilágyi Erzsébet édesanyjának szép nővérét török portyázók elrabolták, és a török birodalom akkori fővárosába vitték rabnőként. (Ez még nem Sztambul volt, azt majd csak pont Mohamed fogja elfoglalni l453-ban, mint Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt!)
A fővárosban a magyar rabnő, feltűnő szépsége miatt a szultán udvarába került. Ez 1430 körül történt. Ő lett Murád szultán kedvenc felesége, és ő szülte neki Mohamed nevű fiát, 1432-ben. Ezt a rokoni kapcsolatot azután maga Mátyás király is élőnek tartotta, volt olyan levele, amelyben Mohamed szultánt „kedves unokatestvéremnek” szólította, igaz, a helyes ez esetben “nagybácsi” lett volna. És ugyanerről a rokonságról szintén Mátyás a pápa egyik nála járt követének is beszélt, aki ezt feljegyezte, és Rómába, a pápának jelentette is. Tehát: megszületett 1432 március huszadikán egy félig magyar származású, (később) világverő török szultánná lett csecsemő. Hogy ez aztán az „európai fővárosban”, azaz a török birodalom európai oldalán lévő Drinápolyban (Edirnében), vagy az ősi, ázsiai székhelyen, Burszában (Brossza) történt-e, azt nagyjából senki sem tudja ma már. A források többsége Edirnére utal.
Az biztos, hogy tizenegy esztendős koráig az edirnei szultáni palotában nevelkedett. És az is, hogy ő volt a szultán negyedik fia... Ami nem volt túl jó előjel akkor, amikor a török szultánok trónutódlásában már 1380 óta az volt a szokás, hogy az elsőszülött örökli a trónt, viszont trónra lépésekor valamennyi fiú-testvérét azonnal megölik, nehogy már esetleg rivá1is trónkövetelő válhassék belőlük...
Viszont az is szokás volt a szultáni udvarban, hogy a szultánfiakat egy-egy tartomány élére állítják, hadd tanulják az államirányítás mesterségét. Ezért azután abban is hasonló sors várt Mohamed ibn Murádra, Mátyás királyhoz viszonyítva, hogy már gyermekfejjel be kellett lépnie a történelem színpadára.
Az első „tanulóéveket” a nyugat-anatóliai Maniszában töltötte, ahol tizenegy(!!!) esztendős korában lett a tartomány kormányzója, igaz, nem egyedül kellett döntenie a fontos kérdésekben, hanem az apja által kijelölt két nevelője is vele ment.
És közben Mohamedre nézve igencsak szerencsés fejlemények történtek a fővárosban és környékén: ki tudja, milyen okból, de egymás után halt meg három idősebb fiú-testvére. Nincs róla krónikai forrás, hogy e gyermek-halálok betegség következtében történtek-e, vagy a háremben a rivális anyák lelkesen dolgoztak azon, hogy a másik fia eltűnjön a színről? (Ez létérdekük is volt, mert sokszor nemcsak az útban lévő testvért, de annak anyját és rokonait is megölték az új szultán trónra lépésekor!)
Tény, ami tény, 1444 tavaszára már hivatalosan is Mohamed volt apja, Murád szultán trónjának örököse! 12 éves fejjel! És ekkor történt egy váratlan, és a török történelemben sem azelőtt, sem azután elő nem fordult esemény! Az apa megunta már azt a hatalmas fizikai és lelki igénybevételt, amely együtt járt azzal, hogy a Timur Lenk által 1402-ben szétvert török (oszmán) birodalmat helyre kellett állítania. Egyszerűen elfáradt. És bejelentette alvezérei előtt: társuralkodóként maga mellé veszi fiát, majd igen rövid időn belül lemond a javára, és visszavonul magán embernek!!! Végül is az volt a végső oka Murád szultán keserűen fásult döntésének, hogy egyszerre kellett háborúznia a magyarokkal, akiket már Hunyadi János vezetett, az albánokkal, Szkander bég kemény harcosaival, Bizánccal, a Velencei Köztársaság flottájával, a szerbekkel és a bulgárokkal, sőt, az anatóliai türk karamánokkal is. Ezért 1444 júliusában Szegeden olyan békét kénytelen kötni európai ellenségeivel, amely nem volt túl előnyös az oszmán birodalomra. És ezt elég sok török vezető fel is rója neki...
A megcsömörlött Murád 1444 augusztusban lemond a trónról, és vissza akar vonulni, Úgymond pihenni. A tizenkét esztendős gyermek Mohamed lesz hivatalosan is a szultán!
Csakhogy ezt a törökök ellenségei úgy értékelik, hogy itt az idő az oszmánokkal való végső leszámolásra, egy gyermekszultán nem lehet akadály! Főleg, mert ismerték is ezt a gyermeket személyesen, hiszen apja a szegedi béke tárgyalásaira és aláírására magával vitte.
Hunyadi János kapott először észbe A meggyengültnek hitt törökökre támadt, a pápa, Bizánc és Velence háttérbeli bujtogatására, és betört a szultán bulgáriai tartományaiba. A gyermek szultán tehetetlen volt: a legfőbb török méltóságok egymás elleni hatalmi harcaikkal voltak elfoglalva, mindenki azért ölt, intrikált és helyezkedett, hogy ki lehessen a gyermek gyámja, háttérből súgó irányítója? Ebben az is közrejátszott, hogy ekkor volt kitörőben egy generációs hatalomváltás: az addig egyeduralkodó, a korábbi türk törzsi arisztokráciából kiemelkedett állami vezetőréteg szembekerült azokkal az új irányítókkal, akiket még kicsi gyermekként „adóba” vittek el a balkáni országokból, majd janicsár-iskolába jutottak, és onnan kikerülve, harci sikereik révén egyre följebb léptek a hatalmi ranglétrán.
Csandarli Halil pasa, a nagyvezír, a türk arisztokráciához tartozott. És látva, hogy Hunyadi, és vele együtt a magyar és csatlakozott balkáni seregek már a birodalom európai fővárosa, Edirne felé törnek, könyörögve visszahívta a lemondott, és magányába elvonult Murád szultánt. Tudta, hogy itt már csak Murád hadvezéri tehetsége segíthet. A szultán belátta: a birodalom omlik össze, ha nem tér vissza. Visszavette hát a trónt a fiától, és az emlékezetes várnai csatában tönkreverte az ellenséges hadat, úgy, hogy még Első Ulászló magyar király is halva maradt a csatatéren!
Murád ennek ellenére ki akart tartani visszavonulási szándéka mellett, amit azzal is jelzett, hogy a várnai győzelmi jelentést fia, Mohamed nevében adatta ki. De még mindig nem volt vége a bajnak: a fővárosban, Edirnében, 1445-ben janicsár-lázadás tört ki, talán az első, de korántsem az utolsó az oszmán birodalom történetében. Az ok: romlik a pénz, és ezért a zsold is napról napra kevesebbet ér. Ez döntött. 1446-ban Murád, a janicsárokat is leverve bejelentette: visszaveszi az uralmat, mert nem lát más módot az oszmán birodalom békéjének megteremtésére. Mohamed első, másfél esztendős szultánsága így dicstelenül zárult. (Meg is jegyezte magának, hogy ki volt 1444-ben mellette és ellene. 1453-ban, Bizánc bevétele után, mint már világhírű és sikeres szultán, győzelme másnapján börtönbe csukatta és kivégeztette Csandarli Halil nagyvezírt!)
Murád szultán további harcokra kényszerül: görög lázadásokat kell levernie, majd a második rigómezei csatában az egyesült balkáni seregek legyőzésével kénytelen bizonyítani: az ő országa, hadserege legyőzhetetlen. (Itt egyszerre veri meg a szerb Brankovics György despotát, az albán Szkander béget, vagy másik nevén Kasztrióta Györgyöt, és Hunyadi Jánost is.) A végsőkig megfáradt, lelki beteg szultán nem sokáig örülhet a hatalmas sikernek. 1451 februárjában meghal. És február 18-án immár véglegesen trónra lép Második Mohamed. Ekkor tizenkilenc esztendős, és tele van fájó kudarcok emlékével, még 1444-1446-ból.
De nincs túl sok ideje lelki sebeit nyaldosni. Kemény kézzel kezdi a „rendteremtést”. Előbb odahaza, Edirnében. Hogy még elméletileg sem lehessen senki riválisa a trónért vívott esetleges harcban, azonnal megöleti akkor már egyetlen, még élő fiú-testvérét, a pólyásbaba korú(!!!) Ahmedet. Sőt, törvénykönyvébe kötelezően belevéteti, hogy minden szultán köteles trónra lépésekor ezt megtenni minden öccsével!
Ezután azok az anatóliai türk emírek következnek, akik úgy vélték: egy ilyen ifjú, és egyszer már kudarcot vallott szultán ellenében vissza tudják szerezni teljes függetlenségüket! Nos, nemcsak az illúzióikat veszítették el, hanem a fejüket is, de azt azután szó szerint! És az emírségeket tartományként végleg beolvasztotta Mohamed a birodalomba. Ezzel a harccal úgy nagyjából 1452 nyarára végzett is. Még mindig csak éppen húsz esztendős volt.
És 1452 augusztusának végén belevágott a legnagyobb kalandba, amely egészen odáig egyetlen oszmán-török szultánnak sem sikerült: elfoglalni Bizáncot! Vagy másik nevén Konstantinápolyt. Azt a várost, amely a nyugat-római birodalom és maga Róma városának bukása, 476 óta átvette a “római császárság” megnevezést, és annak székhelye volt. Nem tudták bevenni a tatárok, az arabok, nem tudta tartósan legyőzni senki „Kelet-Rómát”. Igaz, ekkorra már kevés területre terjedt ki a hatalma, de a hatalmas város még állt és élt. És a benne uralkodó utolsó császár, Paleolog Konstantin igen rossz lépést tett: udvarában tartott egy török menekült herceget, Orhánt. Ez még a nagy Bajazid szultán egyik unokája volt. És elvileg riválisa Mohamednek a szultáni trónon. A császár “tartásdíj” fejében őrizte Orhánt. És úgy vélte: itt az idő több pénzt keresni ezzel. Zsarolni kezdte hát Mohamedet: fizessen többet, vagy hazaküldi a trónkövetelőt. Nem kellett volna. Az a Mohamed, aki csecsemő öccsét is habozás és lelkifurdalás nélkül ölette meg, az ilyesmire húszéves ifjúi dühe minden erejével reagált. Békét kötött inkább Velencével, hároméves fegyvernyugvást Hunyadi Jánossal is, Brankovics György szerb despotát pedig szerződéssel tette olyan hűbéresévé, aki nemcsak a török uralmat ismeri el szerb földön, hanem még katonákat, aknaásó bányászokat és szakértő fegyvermestereket is küld az ostromhoz. Konstantin császár két testvére ellen nagy sereget küldött a görög félsziget déli végébe, de nem támadta meg őket, csak figyelmeztetés volt az egész: maradjanak veszteg, ne küldjenek Bizáncba segítséget!
És amikor teljesen el tudta szigetelni a hatalmas várost, 1453 április 5-én elkezdte Konstantinápoly ostromát. És 54 nap múlva el is foglalta. Sőt, fővárosává tette azt, most már új néven, Isztambul, vagy Sztambul elnevezéssel ismerte a világ ettől kezdve.
A győzelem másnapján, mint már esett róla szó, félreállította az útból a nagyvezírt, és vele együtt a türk törzsi arisztokráciát is, innen kezdve az adóba elvitt gyermekekből kinevelt új uralkodó osztályra támaszkodva uralkodott, akiknek nem volt örökölt földjük, vagyonuk, nem volt hová visszavonulniuk kegyvesztettség esetén, csak két választásuk maradt: híven szolgálni, vagy meghalni.
És elindult világhódító útjára a huszonegy esztendős szultán. Csak egy helyen tudták megállítani: Nándorfehérvárnál, 1456 nyarán. És aki megállította, az unokatestvére, Hunyadi János volt. Mert a történelem tartogat néha ilyen meglepetéseket is a tarsolyában...
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O
Amíg a harang szól - minderre is emlékezhetünk…