Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kis történelmi összefoglaló (Első rész)

2011.12.27

Ameddig a szakértők jelentkeznek a válaszaikkal az átkok természetét illetően, addig nézzük meg hogy milyen körülmények között született az iszlám vallás – az akkoriban ezen a téren a fejekben uralkodó totális káoszra – válaszképpen. Az alábbi részlet Türk Attila könyvéből való:

A vallásalapítókkal egy a baj, ha történelmileg nézzük őket: egy részükről csak azok a legendák maradtak fent, amelyeket ők maguk írtak, vagy követőik alakítottak ki róluk. Ezért például akármilyen szép és kerek is például Mózes vagy Jézus „életrajza”, mivel azokat a világon semmiféle írott anyag, dokumentum nem támasztja alá, különösen születésük, vagy ifjú koruk tekintetében — egy történeti műben kerülni kell a velük való foglalkozást. Hagyjuk ezt inkább a hittanra, mert különben olyan ellentmondásokba botlanánk, hogy például miért azonos a Mózest csecsemőként egy kosárban a folyóra bízó anya legendája egy évezredekkel korábbi sumér legendával? Vagy hogy mikor is született az a bizonyos názáreti Jézus, mert a csillagászok vért izzadnak több száz éve, hogy megállapítsák: mi is volt az az égi jelenség, amelyet a napkeleti bölcsek „betlehemi csillagnak” neveztek? És e csillagászati kutatások alapján például a keresztény időszámítás kezdő éve is bizonytalanná vált, mert „mínusz négy”-től „plusz hét”-ig jó néhány évben találtak már üstököst, nova-kitörést, vagy valami mást. Tehát indulásnak az európai időszámítás alapévét kellene megkérdőjelezni... (Egyebek iránt furcsa jelenség, hogy miközben a római birodalomban szinte minden tartományról és hűbéres országról rengeteg írásos adat maradt fent, addig a Jézus-legendakör kezdetének, vagy első tizenöt-húsz évének eseményeiről nincs hiteles, krónikai feljegyzés.) Más vallások alapítóiról maradtak fent adatok, de hiányosak. A taoizmus például Lao Ce kínai filozófus nevéhez fűződik. Róla tudjuk, hogy élt, a kínai császári krónikák rengeteg szólását, tanítását idézik, udvari tisztségeit is ismerjük, azt is, hogy melyik császár korában élte le felnőtt éveit — de gyermekkoráról, vagy egészen fiatal korszakáról vagy nem maradt fent írásos emlék, vagy ha igen, akkor az csak kínai nyelven van meg valahol, de hogy más nyelvre le nem fordították idáig, az biztos. A buddhizmust illetően Sziddhárta herceg, aki Buddha első földi megtestesítője volt, történelmi figura, hindu és szanszkrit krónikák is említik, de tényszerű adatok az ő életútjáról sincsenek, mint ahogy Asóka királyról sem, aki először tette államvallássá ezt az irányzatot.
Marad tehát Mohamed. A próféta. Akinek élete a keresztény időszámítás szerint 571 és 632 között zajlott. Eléggé „nemrég” ahhoz, hogy a már mindent írásba foglaló krónikák világában éljen. És ráadásul követői napról napra feljegyezték, hogy mikor és mit csinált, így még akkor is pontos életrajzunk van róla, ha ő maga nem volt egy írástudó fenomén — hogy finoman fogalmazzunk… És a történészek szerencséjére ezek a feljegyzések, amelyek alapján egyiket a másikkal ellenőrizni is lehet, a történelem viharai ellenére fenn is maradtak, mind a mai napig. Lássuk hát:
Elefánt éve Rábi al-Aval hónapja 12. napjának éjjelén jött a világra, Mekkában, az arab sivatag közepén lévő kereskedővárosban. Legalábbis a Korán szerint. Fordítsuk ezt magyarra: Krisztus után 571 április 25-éről van szó. Apja, Abdullah ibn Mottáleb, szegény kereskedő volt. De annyi pénze azért akadt, hogy meg tudjon vásárolni feleségül egy híresen szép fiatal nőt, a Zahrák nemzetségbeli Aminát. Egy évvel a házasságkötés után már meg is született a kisfiú, teljes nevén Abu al Kásszem Mohamed ibn Abdullah.
A gyermek élete nem kezdődött túl jól. Apja még születése előtt meghalt. És mire hat éves lett, már édesanyja sem élt. Így apai nagyapja, Abdul Mottáleb vette magához, aki a Mekkában és környékén igen tekintélyes Koreis nevű arab törzsből való volt. Annak is a szegényebbik ágából. Ugyanezen család gazdagabb ágának, az Omajjáknak kezében volt nemcsak a gazdag kereskedőváros minden fontosabb tisztsége, de egy furcsa vallásos tárgy körül kialakult kultusz felügyelete is. Ez a mekkai Kába kő volt. Kábának az arabok ebben a korban azokat az égből hullott, fekete meteorköveket nevezték, amelyeket a tényleg pogány, fétis-imádó babonások szentnek tartottak. Nemcsak Mekkában volt ilyen, hanem például a sivatagi sziklavárosban, az ókorban Mekkánál jóval ismertebb Petrában is, ezért a többes szám.
De hogy a gyermek Mohamed megpróbáltatásai fokozódjanak, két évvel később, 8 esztendős korában még a nagypapa is elhunyt. Ezért fia, a gyermek nagybátyja, Abu Tálib veszi át a nevelést. (Érdekes lenne pontosan tudni, hogy a mai afgán és pakisztáni tálibok az ő nevéből vették át elnevezésüket, vagy ennek más oka van?)
A fiú élte a korabeli gyermekek, majd ifjak szokásos életét, ami nem volt éppen túl könnyű. Egyvalamiben tért el vagy tűnt ki társai közül: soha nem hazudott. Ezért is nevezték el a városban már egészen fiatal korában „Igazmondónak”.
Tevehajcsárként dolgozott nagybátyjánál. És elkísérte őt kereskedő karavánútjaira, például Szíriába vagy Egyiptomba. (Ne feledjük: ekkor még egyik sem volt arab ország!) Az utazások során ismerte meg a sivatagi nomád beduin pásztorok életét, szokásait, és azok nyelvének a „városi arabtól” eltérő kifejezéseit is.
Nagybátyja melletti utazásai során egy furcsaság már fel tűnik a fiú érdeklődési köre kapcsán: a legkülönfélébb vallások tanításai érdeklik. Az akkor igen elterjedt zsidó hité, amelyet akkor az arabok közel fele is hitt, a különféle keresztény szektáké, vagy a perzsa Zoroaszter (Zarathustra) híveié. De a törzsi, bálványimádó vallások hirdetőit is meghallgatja. (Különféle keresztény szektákat azért említek, mert a Földközi tenger déli partján ekkoriban bizony nem a kereszténység római központú fajtája volt „szokásban”. A legkülönfélébb, Róma, de Bizánc által is eretneknek nyilvánított tanok terjedtek, a koptoktól az örmény katolikusokig, és a különféle szír és libanoni helyi püspökök tanításaiig, például a Nesztor püspökről elnevezett nesztoriánusokig.)
Nos, ha egy írni-olvasni nem tudó, de igen jó memóriával megáldott tizenéves fiú ezeket mind meghallgatja, akkor egészen rendes kis káosz alakulhat ki a fejében. Mert — eltekintve most a különös hitektől — még azok sem egységesek, akik hisznek legalább az Ószövetségben, hogy az Újszövetséget vagy tucatnyi formában értelmezőkről már ne is essék szó. És ha ennek a tizenévesnek még ráadásul igen élénk fantáziája is van, akkor ez az eddig elmondottakra bizony rátesz még egy jókora lapáttal, hogy pestiesen mondjuk.
Közben persze, hitbéli érdeklődésétől függetlenül, „polgári életet” is él. Például megnősül. Ami úgy kezdődik, hogy előbb beáll dolgozni egy gazdag kereskedő özvegyéhez, Khadidzsához. A nő negyvenéves. Mohamed huszonöt. Mégis összeházasodnak. És nemcsak a vagyonért. Mert a feleség azután a későbbi próféta legfőbb híve, és hitbéli segítője is lesz, tehát valószínűsíthető, hogy a hasonló érdeklődési kör, és eszmei rokonság is úgy fűzte őket egymáshoz, mint például később az ifjú Thököly Imrét a nagyjából hasonlóan idősebb Zrínyi Ilonához.
A házasság révén viszont most már maga Mohamed válik gazdag kereskedővé. Ami lehetővé teszi, hogy önállóan vezessen karavánokat. Immár más irányokba is utazik, például az Arab Félsziget déli vidékeire. Itt is felkeres hitet hirdető embereket, remetéket, keresztény szerzeteseket is. De szülővárosában, Mekkában, és a szomszédos Játhribban (ma Medina) is sok idegen fordul meg, etiópoktól perzsákig. A két város arab lakóinak zöme pedig ekkor a zsidó vallást követi.
A vallási zűrzavarra jellemző, hogy a különféle arab törzsek és városok, szinte saját, külön istenként imádták saját vallási áramlatuk egyébként eredetileg azonos mindenhatóját. És ez odáig vezetett, hogy az ezt követni nehezen képes egyszerű emberek egy egyelőre megnevezhetetlen „főisten”-ben kezdtek hinni, akit Allahnak (vagy arabul al-Illahnak, szír nyelven Alahának) neveztek. De voltak olyanok is, akik már ekkor keverték a zsidó és a keresztény hit egymástól is eltérően értelmezett elemeit. Ezeket hanif-oknak hívták, és ilyen volt Khadidzsa egyik unokatestvére, Varaka ibn Naufál is. Tehát ha szerteszét káosz volt a fejekben, akkor Mohamednek, úti élményei és családi kötődései kapcsán ennek sokszorosa jutott ki.
A magánéletben megint csak nem volt túl szerencsés a most már felnőtt fiatalnak számító Mohamed. Khadidzsától hét gyermeke született. Ebből rögtön az első fiú meghalt, és a felnőtt kort csak három lány érte meg közülük.
Összegezzük csak: szinte tragikusan hányatott gyermekkor, végigdolgozott kamasz évek, majd egy anyagi javulást hozó házasság, egy sor halott gyerekkel — pont elég ahhoz, hogy egy nagyon kemény ember tudatát is megtörje. De a tucatnyi vallást megismerő, és ennek megfelelően tudati bizonytalanságban élő Mohamedre nem lehet azt mondani, hogy negyven éves koráig túl kemény lett volna.
Ugyanis negyvenéves kora körül látomásai kezdődtek. A mai pszichoanalitikusok ezt természetesnek tartanák ennyi csapás után. De akkor még nem léteztek Freud követői, tehát aki ilyen látomásokat átélt, az ezt egészen más módon magyarázta. Isteni sugallatként, vagy kinyilatkoztatásként. Tegyünk ehhez hozzá még valamit: a korabeli egyszerű emberek soha nem bántották, sem tettel, sem szóval azt, akinek nem volt tiszta ez elméje. Az őrületet, vagy annak enyhébb formáit, a látomásokat, tudathasadást szent jelenségként tisztelték, mert nem tudtak volna vele egyébként, mit kezdeni. És mert ezt mindenki tudta, azok is, akik például e látomások, tudatzavarok szenvedő alanyai voltak, hát könnyen elhitték magukról, hogy ők most szentté váltak, velük, nekik közvetlenül Isten beszél!
Mohamed, nem tudván mit kezdeni a fejében jelentkező furcsaságokkal, elvonult egy barlangba, Mekkától északra, a Hira-hegységbe, és ott remete módjára kezdett élni. Böjtölt is, keményen. És aki ezt ma megpróbálja, az megtapasztalhatja: a táplálkozás hiánya, a kemény önsanyargatás csak fokozza a tudatzavaros álmokat, látomásokat. Így esett meg, hogy az aszkétikus életet élő Mohamed alaplátomásai ismétlődtek, többször is előhozta a zaklatott tudat ugyanazt az egyszer már megálmodott álmot. Amit remeténk úgy élt meg, hogy Isten nem hagyja őt békén, kiszemelte egy komoly feladatra, amelyet most már kötelessége végre is hajtani!
Tehát előjött barlangjából, és megkeresett írástudó embereket: vessék papírra, amit „látott és hallott”, és segítsenek neki értelmezni azt!
De értelmezte maga is. Mint az a mai ember, aki hisz egy vagy több látomásban, és amikor azt vitatni kezdik, akkor már, önmaga igazolásául hinni is kezd egy küldetésben. És ezt további álmokkal, vagy önmagának szuggerált, de a valóságban át nem élt élményekkel erősíti meg saját maga számára. Ezek egyike volt az a látomása, amely szerint egy hang őt Allah prófétájának nevezte. Ő vitatkozott, nem hitte el, mire megjelent Gábriel arkangyal, és háromszor a földhöz vágta Mohamedet, amíg csak el nem fogadta, hogy az Úrtól származó kötelessége hirdetni az igét. De nem akármilyet, hanem egy új vallásét! Olyanét, amely nem azonos egyetlen eddigivel sem, mégis mindegyikre épít, mindegyiket magába foglalja, és visszatér a tiszta, ősi alapokig, Ábrahámig, az első prófétáig!
Persze, ez nem jelenti azt, hogy a szó hétköznapi értelmében is őrültté vált. Például amikor 631 június 16-án meghalt egy másik feleségétől származó kisfia, és pont e napon napfogyatkozás is volt, akkor már szép számú híve kiáltozni kezdett: „A természet is a kis halottat gyászolja!” És a gyászoló apa, fájdalma ellenére beszélni kezdett a néphez: „Ti most tévedtek! A napfogyatkozásnak nincs köze senki születéséhez vagy halálához. Ez csak egy természeti jelenség!”
De térjünk vissza a Mohamed fejében lassan, folyamatosan formálódó új valláshoz: Érdekesen kombinálja össze a teremtés és az utolsó ítélet zsidó és keresztény hitelemeit. Egy biztos: elege van a keresztény szekták szűnni nem akaró hitvitáiból, amelyek elsősorban abból fakadnak, hogy nem tudnak mit kezdeni a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek jézusi alaptételével. Ki ezt, ki azt tartja előbbvalónak, felsőbbrendűnek, aztán e viták hevében és jegyében gyilkolásszák is egymást. Mohamed a korabeli egyszerű arabok megoldását választja: Nincs Szentháromság! Isten csak egy van, akinek soha nem volt fia. „Soha ne mondd, hogy három! Mondd, hogy egy és örökkévaló! Így egyszerűbb, és ezért így igaz! És ezt mindenki meg tudja érteni, és hinni tud benne!” — hirdeti. És mert zsidók és keresztények is azért acsarkodnak egy másra, hogy most akkor hány próféta is volt? És ki volt az igazi? — Mohamed itt is egyszerűsít. Méghozzá úgy, hogy senki se csalódjon, és mindenki megtalálja benne a kedvére valót. Kimondja tehát:
„Ádám óta sok próféta volt. Ábrahám is az volt. Mózes is. Jézus is. És még sokan mások. De Isten azért küldte őket az emberek közé, hogy előkészítsék a nagy, az igazi, végső megvilágosodást! Az eddigi vallások szintézisét.” Amelynek megteremtésére utolsó, mindent összefogó prófétaként természetesen őt, Mohamedet jelölte ki! És ezt azzal is nyomatékosítja az új hitben, hogy minden eddigi prófétát és más bibliai alakot belevesz, arab néven!
Ábrahám például Ibrahim. Mózes=Musza. Jézus az Issza. És Jézus anyja is szent asszony, Máriát, Issza ben Miriam, azaz, Mária fia, Jézus anyját kell tisztelni! És különben is: Jézusnak is igen fontos szerepe volt: ő volt az utolsó előtti nagy próféta, aki Mohamed előtt élt, és az ő küldetését készítette elő! De mások is megkapják helyüket az új hitben. Gábriel arkangyal, akivel látomásait igazolja, Dzsibril lesz. A bibliai József Juszuf, Jakab vagy Jákob Jakub néven említtetik, a bölcs Salamonból lesz Szulejmán, Izmael, Abrahám fia, az arabok őse Iszmail, Nagy Sándor pedig a hős Iszkander Mirza, vagy „Kétszarvú Iszkander” néven szerepel, célozva különös alakú sisakjára.
Ő maga, Mohamed, nem több, mint Allah küldöttje, „rászul Allah”, mondja magáról. De éppen ezért az ő tanítása Allah végső és megfellebbezhetetlen akarata! És ő fogja helyére rakni azt a sok tévedést, amelyet egyes zsidó és keresztény hittanítók Allah eredeti, írásba foglalt akaratával szemben elkövettek.
Az új hitben sok érv szól a szegénység tiszteletéről. „Jaj a vagyongyűjtőknek és vagyont sokasítóknak, ez nem teszi életüket örökkévalónak!”, mondja, és hirdeti: a gazdagok többsége pokolba jut. De ha valaki megváltja bűneit, és adományokkal segíti a szegényeket, akkor annak Allah megbocsát. (Ebből lesz az iszlám intézményes alamizsnája, a „zakat”.)
Szintén halálos bűnként jelöli meg az uzsorakamatra adott pénzkölcsönt, sőt, ezt odáig viszi, hogy a kamat, mint intézmény és fogalom is bűnös dolog! Mindez persze nem véletlen: a szegénységben felnőtt árva gyermek utólagos bosszúja, annak ellenére, hogy később maga is gazdag lett.
Ezzel az új hittel, és terjesztésével eleinte még senki nem tartotta őt veszélyesnek, a Mekkát irányító gazdag kereskedők sem. Egy újabb prédikátor, a szegények vigasztalója — gondolták, és nem törődtek vele. Csak amikor a hatalmas, egymilliós vagyonnal rendelkező öreg Abu Bakr is mellé állt, akkor jöttek rá: baj van! Hívők is, pénz is — ebből még olyasmi is lehet, ami véget vet az ő hatalmuknak! Ráadásul az Omajja-ház két prominens személye, a híresen jóképű Othmán, és a fanatikus, erős és jó katona Omár is csatlakozott az új hithez. Ez a tömeges „megtérési” folyamat 611 és 616 közé esett. Azaz, Mohamed 40 és 45 éves kora közé.
De a legnagyobb gond a szent Kába kővel volt. Mert Mohamed ezt is az új tan egyik jelképévé akarta tenni. Viszont eddig a pogány, bálványimádó zarándokok kegyhelye volt, és a zarándokok serege hatalmas bevételt jelentett Mekka város urainak. Tehát most már jól átgondolt anyagi érdekük is megkívánta, hogy Mohamedet, egész nemzetségét és összes követőjét is „dzsinnektől megszálltaknak”, azaz őrülteknek nyilvánítsák, és kimondják rájuk a legnagyobb törzsi átkot, a kiközösítést! Ez 617-ben történt, és egy átlagos arab törzsben vagy városban a halálos ítélettel volt egyenértékű!
E nehéz helyzetből az lett a kiút, hogy a szomszédos Játhrib városának két törzse, az Ausz és a Kazrads testületileg elfogadta az új hitet, városukba hívták Mohamedet és követőit, megígérve: szabadon hirdethetik az új vallást, és védelmet biztosítanak számukra! Kisebb-nagyobb csoportokban át is vándorolnak mind Játhribba. Mohamed és legszűkebb környezete, rokonai és barátai átköltözésének napja, 622 július 16 lesz a Hidzsra, azaz, a futás Medinába. Mert Játhribot e naptól nevezik Medinat an-Nábi-nak, azaz, a Próféta Városának. És ez, a Hidzsra napja lett az iszlám időszámítás első napja! Eszerint írnak az iszlám világban ma 2007 helyett l427-et.
Itt akár be is fejezhetnénk azzal, hogy innen kezdve már Mohamed, a Próféta élete és tettei következnek, életének még hátralévő tíz esztendejében. Mégsem tesszük. Mert annyi a téves elképzelés a mai európai, magyar, keresztény, zsidó, vagy ateista fejekben az iszlám, mint vallás tételeiről, és főként azoknak okairól, hogy ebben is illik némi világosságot és logikai láncot bemutatni, teremteni. Mi és miért más, vagy azonos a zsidó, a keresztény és az iszlám hitben, és miért? Tanuljunk egy kicsit, de józan ésszel!
Először is az iszlám egy sor tétele nem más, mint vallási parancs képébe formált „Köjál-előírás”. Például: a sertéshús, és a sertéshez hasonló állatok húsának fogyasztási tilalma, azok „tisztátalan állattá” nyilvánítása. Miért van ez meg a zsidó hitben, az iszlámban, és miért nincs a kereszténységben vagy a kínai vallásokban? Nos, a sertésfélék húsa és a szarvasmarha, juh és baromfihúsok között az a különbség, hogy a sertésfélék romlékonyabbak különösen meleg időben. Mármost a zsidók is az arábiai sivatagból kezdték meg történetük elején vándorlásukat a Földközi tenger déli partja felé. A sivatagból, ahol nappal akár 40 fok meleg is lehet. Ezért már ők kimondák: a sertés tisztátalan, a többi állatot pedig „rituális” módoni kell levágni, azaz, vérüket ki kell folyatni, mert még a „stabilabb” húsú állatok vére is a legbomlékonyabb, és fertőzések forrása lehet. Mindez viszont a hűvösebb éghajlatú, nyáron is csak 30 fok körüli Európában terjedő kereszténység követőinél nem volt szempont. Ott a sertéshús is biztonsággal ehető volt, különösen, ha télen vágták le az állatot, és húsát például füstöléssel tették nyáron is fertőzésmentesen fogyaszthatóvá. Ezért tették vallás által is támogatott népszokássá azt, hogy télen kell disznót vágni, tavasszal már inkább a füstölt húst, elsősorban a sonkát kell fogyasztani. Viszont a gyorsan szaporodó lakosságú Európában az sem volt utolsó szempont, hogy a sertésnek egyszerre 10-15 malaca is lehet, míg a marha ritkábban szül, akkor is csak egy, ritkán két borjút, és ugyanez jellemző a birkára és kecskére is. Tehát ami a forró sivatagban előnyük volt, az most már hátrányuk lett a disznóval szemben. Hasonló okokból nem tiltják a kínai vallások sem a disznóhúst. Viszont az iszlám megint csak sivatagi eredetű vallás, ráadásul a legkeményebb, legforróbb éghajlatú arab sivatag közepéből jön, tehát megint csak elő kell venni a sertésfélékre kimondott tabut!
Ugyanez a helyzet a szeszes italok fogyasztásával is. A zsidó vallás ezt nem tiltja tételesen. Sőt, van kóser bor és pálinka is. De az iszlám hívőinek tilos! Éppen a sivatagi belső zónák negyvenfokos rekkenő hősége miatt. Tetszettek már nyáron, kánikulában, nappal több pohár bort vagy pálinkát meginni? És utána kimenni a napra? Igen gyorsan üti ki az embert ilyen körülmények között az alkohol. Nomármost ugyanez a sivatagban hatványozottan így van. És a nagyon berúgott ember kötözködővé válik, ami egy európai kiskocsmában még csak hagyján, legfeljebb csúnyán pofán verik a végén — de a sivatagban bizony könnyen olyan ámokfutás lehet a vége, amely sok ember és használati tárgy felesleges pusztulásával jár! Íme, a szesztilalom cseppet sem vallási oka!
Viszont itt van egy másik rituális parancs: a körülmetélés! A hímvessző végén lévő bőr, a fityma levágása. És ez már korántsem közegészségügyi okokból történik, még ha van, aki megpróbálja is ezzel magyarázni. Az ok sokkal prózaibb: A fiatal fiúk hamar rájönnek arra, hogy a fityma bőrének ritmikus húzogatása révén önkielégítést lehet elérni. És ez azon népeknél, ahol a létszám kicsi volt, az állandó harcok viszont folyamatos és igen nagy emberi veszteségekkel jártak, bizony nem jó! Ha egy férfi önmagának is tud élvezetet szerezni, akkor nem kényszerül mindig és minden áron nőt szerezni, tehát kevesebb az esélye az utódok nemzésére! Márpedig utód, elsősorban fiúgyermek kell ám, de sok, mert másként a szomszéd, az ellenséges nép túlszaporodik minket, és mi elpusztulunk, vagy rabszolgák leszünk! Ezért, amellett, hogy tiltjuk az önkielégítést, ezzel a körülmetéléses műtéttel ráadásul lehetetlenné, vagy legalábbis igen nehézzé is tesszük! És ha már itt tartunk, egy közkeletű tévedést is illik tisztázni: a férfiak önkielégítését onanizálásnak nevezik. A bibliai Onán, Juda fia nevéből. Aki pedig soha nem „onanizált”. Más volt a bűne: elhalt testvére hátramaradt özvegyét kellett megtermékenyítenie. És ő nem akart gyermeket a nőtől. Ezért „magját a földre csorgatta” azaz, feltalálta a megszakított közösülést. De ez is bűn volt, az ok azonos: a gyerekek pedig kellenek, minél többen!
Persze, felvetheti bárki a kérdést: és a keresztény országokban nem volt sok halott, ott nem kellett sok gyermek, ott ezért nem volt bűn az önkielégítés, ott nem kellett pont ezért körül metélni a fiúgyerekeket? A válasz kettős: Egyrészt fejlettebb volt a fegyverzet, kevesebb katona is elég volt, az úri családokban pedig főleg az volt a baj, ha túl sok fiú született, mert így vagy a vagyont, a földet kellett megosztani, elaprózni, vagy a második, harmadik, stb. fiú mehetett világgá, kalandor szerencselovagnak vagy papnak. (A keresztes háborúknak pont ez volt az egyik, a pápa által ki is mondott oka: túl sokan vagyunk erre a kevés földre, menjetek, szerezzetek magatoknak birtokot a Szentföldön a hitetlenek kiűzésével! És ment is a sok-sok másod-harmad-többed-szülött lovagi csemete...) Ugyanez Mohamed korának arabjainál már újra egészen másként nézett ki: eleve terjeszkedésre berendezkedett, hódító civilizáció voltak. Kevés a föld? Szerzünk magunknak. Sok a királyi, hercegi gyermek? Az a jó, mert akkor az új területek élére is vérünkből való, megbízható alvezéreket lehet küldeni. (Hogy mindez aztán a gyakorlatban néha visszaütött, és a kedves gyermekek későbbi századokban sűrűn fordultak uralkodó atyáik ellen? Vele jár. De Mohamed első fellépésekor ez még nemigen volt valós veszély, hiszen még nem volt kiterjedt arab birodalom...)
Másrészt a körül nem metélés puszta ténye is tévedhetetlenül jelezte, hogy az illető sem zsidó, sem muzulmán, hanem keresztény.
Viszont a megint csak szüntelen harcban, méghozzá tömegharcban lévő araboknál újra döntő szempont lett a sok katonajelölt gyermek kérdése! És ez a többnejűség iszlám engedélyezésének magyarázata is. Négy feleség? Kell! Mert: ha meghal a harcos, ott marad özvegyen a még fiatal felesége. Még szülhetne. De kitől, ha éppen nincs férje, oltalmazója és eltartója? Azután: a terhesség utolsó hónapjaiban lévő feleség a házimunkához már nem elég erős. És házimunkán a földművelést is értették, mert a férfiak állandóan háborúban voltak. Fogadjanak cselédnőket? Pénzért? Minek? Legyen inkább négy feleség, úgysem lehet mind egyszerre a terhesség azonos fázisában, mindig lesz, aki dolgozzon is! No és még valami: a születendő gyerekek fele nem lesz fiú. Lány lesz, aki nem harcos. És a csecsemők negyede, harmada nem éri meg a felnőtt kort. Tehát ha van négy feleség, aki szül mondjuk, harminckét gyereket, abból talán ha húsz lesz felnőtt. Fiú jó esetben tíz. És a hadjáratok emberveszteségét éppen hogy pótolni lehet, a szaporulat meg arra is kell, hogy az elfoglalt területeket valaki be is népesítse! …