Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kirándulás a “falanszter múzeumában”

2014.01.09

Amikor Szárszón 1943-ban összegyűltek a literátorok, már jól látható volt, hogy fel kell készülni Magyarország idegen megszállására – mind katonai, mind szellemi téren. Valami elkerülhetetlen pusztulás következik. Ugyanebben az időben voltak, akik erre föl Tacitus-t adták ki, Szabó Árpád előszavával és precíz fordításával egyetemben. Fegyverek ellen “iroda lom”? vagy valami más is talán - a műveltségen és kultúrán túl?

 
Birodalmak jönnek-mennek, mi pedig még mindig itt vagyunk. Elővehetjük ezt a kötetet is akár. Dokumentum ez a javából, egy birodalom terjeszkedésének végnapjairól, a meghódítottak és meghódoltak sorsáról. Mulandóság és örökké-valóság egyetlen kötetben. Róma légiói épp a végső győzelmeket aratják úgy keleten, mint nyugaton. Keleten Vespasianus és Titus ugyanebben az időben rombolja le a jeruzsálemi szentélyt – hogy a világ szakrális központját később áttehessék a birodalom fővárosába. Nyugaton pedig maga Agricola őrli fel a Britek maradék ellenállását.
 
Ezek a győzelmek azonban azt is jelentik, hogy nincs tovább meghódítható terület – a birodalom elérte végső határait: Nyugaton az óceán, keleten a szkíták és pártusok jelentik a végállomást. Ugyan Germánia elfoglalása még hátra van (akárcsak ma…), de az már nem változtat a lényegen: megszűnt a “fenntartható fejlődés” ideája – mondhatnánk mai megfogalmazással – valami újat kellene Rómának kitalálni. Mi sem aktuálisabb manapság.
 
Mekkora alkotás Tacitus Agricolája? amiben az ellenség vezérének “beszédét” is megörökíti (44. o.), ki-ki döntse el maga. (Idézet a bevezetőből)
  
“Madách Ádámja, amikor a falanszter múzeumában szemlét tart, az Ember elveszett értékei között, az utolsó szál rózsa mellett talál két irodalmi művet is. Mind a kettő a klasszikus ókor alkotása:
Az első : költemény,
Íróját akkor, még midőn bűnös
Önhittel az egyén érvényt kívánt,

Homérnak hívták. Ábrándos világot
Rajzol le abban, Hadesnek nevezvén.
Rég megcáfoltuk már minden sorát.

A másik : Tacitus Agricolája.
Nevetséges s mégis sajnálatos
Fogalmak képe a barbár világból.
 
Így kerül egymás mellé Madách sötét víziójában a két ókori halhatatlan, Homeros és Tacitus. A jövő racionalistája félni fog tőlük, műveiket elzárja, mert méreg az, amit csak érett fővel, hatvanon fölül szabad olvasni.
 
Madáchnak ezek a szavai kell, hogy eszünkbe jussanak nekünk magyaroknak, amikor kezünkbe vesszük Tacitus Agricoláját. Bármennyire érték önmagában is minden igazi klasszikus alkotás, legtermészetesebb számunkra mégis az, hogy saját nagyjainkon keresztül közeledjünk hozzájuk. Mert így érezzük csak igazán, mennyire a magyar szellem kincsévé lettek ezek már a múltban is. — Mit jelentett Madáchnak Tacitus? Első tájékozódásul olvasmányunkhoz kíséreljük meg a választ erre a kérdésre.
 
Lehetetlen, hogy a mai olvasó ne csodálkozzék Madáchnak fent idézett sorain. Hiszen nyilvánvaló, hogy ez a két név, Homeros és Tacitus az Ember Tragédiája tizenkettedik színében szimbolikus. Képviseli az egész történelem szépirodalmát, amit a falanszter sivár világa fölösleges fényűzésnek, sőt veszélyesnek tart. De miért választotta Madách Homeros mellé másodiknak Tacitust? Hiszen éppúgy, sőt talán még jobban megfelelt volna céljának a világirodalom bármely közismertebb remekműve. Egyáltalán Homeroshoz méltó remekmű-e Tacitus Agricolája? Nem volt-e túlságosan önkényes, meggondolatlan a választás, amely egymás mellé helyezte a kettőt? Mert ugyan mi volt Agricola? Szerény, becsületes, de mégis csak szürke császári hivatalnok. És emlékének utolsó szikrája mégis fellobban még a falanszter lélektelen falai között is. Vajjon nem túlértékelés-e, hogy Madách ennyire megbecsüli ezt az alig 30 oldalas kis életrajzot?
Válaszul olvassuk el az Agricola utolsó fejezetét. Ennél egyszerűbb és tökéletesebb lap nincs talán az egész latin prózairodalomban együttvéve sem. Jól érezte és tudta ezt Madách, nem tévedett, amikor ezt a munkát Homérosszal emelte egy sorba. A magyar költő ezzel szinte többet és lényegesebbet mondott Tacitusról, mint a lelkiismeretesen magyarázgató filológusok. Érdemes ebből a szempontból alaposabban megvizsgálnunk, mit derített ki a tudomány erről az utolsó fejezetről, és mit érezhetett benne Madách, amikor Homeros mellé tette. Mert egészen bizonyosra vehetjük, a költő lelkében éppen ennek az utolsó fejezetnek a szavai visszhangoztak, amikor a fent idézett sorokat írta. Ebben az utolsó fejezetben emelkedik Tacitus hangja a legünnepibb magaslatra, és Madách falanszter-pesszimizmusa tulajdonképpen a végső mondat záró akkordjával vitázik, «Mindaz, amit Agricolában szerettünk, csodáltunk, fennmaradt és fenn fog maradni az emberek lelkében, az idők örökkévalóságában, a történelem emlékezetében. Mert a régiek közül sokat eltakart ugyan a feledés dicstelenül és névtelenül, de Agricola, akiről írtam, az utókor számára hagyományozva, örökké élni fog» — így hirdeti Tacitus, és Madách a halhatatlanság ígéretére a falanszter múzeumával felel... Az ironikus válasz félreérthetetlen: halhatatlanság helyett a múzeum börtön-halhatatlansága. De hogy keletkezett hát Madáchnak ez a vitája Tacitusszal?
 
Ahhoz, hogy erre a kérdésre felelni tudjunk, meg kell egy kissé alaposabban ismerkednünk Tacitusszal.
Arra kérjük az olvasót, mielőtt hozzákezdene, és elejétől végig olvasná az egész Agricolát, lapozza fel 43. fejezetet és tekintse át előbb a munka befejezését ettől a ponttól kezdve. Könnyű lesz megállapítania, hogy ezeknek a végső fejezeteknek a hangja, stílusa egészen más, mint a megelőzőké volt. Az egyenetlen, szeszélyes, sőt helyenként darabos mondatszerkesztést nyugodtabb, egyenletesebb tónus váltja föl; a mondatok egyszerre hosszabbak és harmonikusabbak lesznek. (Ez a hirtelen változás részben még a magyar fordításban is érezhető.) Az ember szinte csodálkozik, hogy ezt is ugyanaz a szerző írta. Reánk, akik már régen megszoktuk, hogy a francia mondás nyomán a stílusban az embert magát, az író egyéniségét keressük, különösen hat az a megállapítás, hogy Tacitusnak egyszerre több stílusa is van. Ha valaki kételkedik ebben, olvassa csak el egymásután a szónokokról szóló dialógust, az Agricolát, és egy tetszésszerinti részt a történeti könyvekből. Egészen mérsékelt latin nyelvi tudással is azonnal megállapíthatóak lesznek a stíluskülönbségek. A legkülönösebb pedig az egészben az, hogy ezek a stíluscserék tudatosak, sőt szándékosak! Tacitus korában minden irodalmi műfajnak megvolt már a maga elismert «klasszikus stílusa», és annak, aki szónokolni akart, többé-kevésbbé Cicerót kellett utánoznia, aki történeti munkát írt, annak Livius és Sallustius stílusát kellett megtanulnia. Ezért mondja Tacitus, aki már kora ifjúságában Róma egyik legünnepeltebb szónoka volt, hogy a történeti munkához ő csak «faragatlan, egyszerű szóval» kezd (rudi atque incondita voce, Agr. 3). Nem álszerénység ez, hanem józan beismerése annak, hogy a történeti stílust neki meg kell tanulnia. Ez a «megtanult» történetírói stílus, amelyben Tacitus végül mégis olyan lenyűgözően egyénit tudott alkotni, jellemzi már egyik legkorábbi munkáját, az Agricolát is. — Sokat beszélhetnénk itt még a tacitusi stílus fejlődéséről, a homályosságig fokozott tömörségről, a szándékos következetlenségről és egyenetlenségekről — mindezt a filológia már többször és nagyon alaposan átvizsgálta. De térjünk vissza az Agricola utolsó fejezeteihez.
 
Bármennyire szokatlan is történeti munkában, Tacitus stílusa az Agricola utolsó fejezeteiben Cicerót utánozza. Nemcsak a mondatszerkesztés emlékeztet Ciceróra, hanem egész fordulatokat, mondatszakaszokat vesz át ezen a helyen a történetíró a szónoktól. Hogy csak két példát említsünk, a 45. fejezet így kezdődik: «Nem látta Agricola a curia körülzárását és a senatus fegyveres megszállását»(non vidit Agricola obsessam curiam et clausum armis senatum); ezekkel a szavakkal kezdődik az a gondolatsor, amelyet az író így fejez be: «Boldog vagy Agricola, nemcsak azért, mert dicsőséggel volt tele életed, hanem azért is, mert idejében jött halálod» (tu vero felix, Agricola, non vitae tantum claritate, sed etiam opportunitate mortis). — Pontosan ugyanezt a gondolatmenetet alkalmazza Cicero a De oratore III. könyvében (8—12) Crassusra. A gondolatsor ugyanúgy kezdődik (non vidit flagrantem bello Italiam, non ardentem invidia senatum.) és ugyanúgy végződik itt is (ego vero te, Crasse, cum vitae flore, tum mortis opportunitate etc.) A hasonlóság olyan szembeötlő, hogy egy percig sem kételkedhetünk: ez a Ciceró-részlet volt Tacitus mintája. — Egy másik példa a Ciceró utánzásra a 45. fejezet utolsó mondata. A haldokló Agricoláról mondja az író: «az utolsó percekben hiába keresett valamit szemed», latinul: desideravere aliquid oculi tui. Ezt a feltűnő stilisztikai fordulatot tudomásunk szerint Cicero használta először: desiderarunt te oculi mei, cum tu esses etc.(pro Plancio 13).
Minthogy nem akarjuk az olvasó türelmét túlságosan próbára tenni, megelégszünk ezzel a két példával, bár ugyanígy kimutathatnánk az utánzást ezeknek a fejezeteknek majdnem minden mondatában. Olyan nagyfokú ez az utánzás, hogy az ókori olvasónak, vagy inkább hallgatónak, aki éppen olyan jól ismerte Cicerót, mint az Agricola szerzője, ezt feltétlenül észre kellett vennie. Így akarta ezt maga Tacitus is, aki művének ezt a részét a cicerói hagyomány mozaikdarabjaiból építette föl. Ugyanaz a stilisztikai játék ez, amely teljes kivirágzását a késő latin cento-költészetben éri el. A különbség csak az, hogy ez a korai tacitusi cento mégis eredeti értékű alkotás. A közismert mozaikdarabokat olyan tökéletes egésszé illeszti össze Tacitus, hogy ennek az új egységnek művészi és irodalmi értéke feltétlenül nagyobb, mint azoké a Ciceró-részleteké amelyekből kitördelte a színes cserepeket.
 
De miért utánozza a történetíró Tacitus a szónok Cicerót? Ha jól megnézzük ezt a részt, azonnal feltűnik benne az «elmélkedés». A 43. fejezetben kezdődik ez és az utolsó bekezdés filozófiájával végződik. Minthogy pedig a filozófia klasszikus nyelve Rómában a cicerói nyelv, természetes, hogy Tacitusnak itt Cicerót kell utánoznia. Ezért találkozunk lépten-nyomon nemcsak cicerói kifejezésekkel, hanem gondolatokkal is. És mégis, ezek az átvett gondolatok megint csak mozaikdarabok, amelyekből valami jellegzetesen tacitusi egész bontakozik ki.
Ez a jellegzetesen tacitusi valami a római császárkori stoikus erkölcsi, etikai világképe. Nehéz lenne ezt a világképet a görög stoikusok tanításaiból levezetni. Hiszen a görögöknél ez a bölcseleti irány is elsősorban gondolkozás, rendszer, tépelődés vagy tanítás volt. De mi lett ebből a császárkori rómainál? Tacitus mondja apósáról, hogy «kora ifjúságában sokkal nagyobb lelkesedéssel vetette volna magát a filozófia tanulására, mint amennyire ez rómaihoz és senatorhoz illik, ha anyja józan okossága a lángragyúlt és hevülő lelket nem csitítja» (Agricola 4).
Kétségtelen, hogy az igazi római, mégha stoikus volt is, a filozófiát ösztönösen megvetette. Számára ennek csak annyiban volt értelme, amennyiben cselekvés, magatartás tudott lenni. Így aztán nem csoda, hogy a római tanítványok kezében még a stoikus elvek is valami sajátságosan új, szinte azt mondhatnánk «római filozófiává» lettek. Különösen figyelemreméltó ebből a szempontból az a római filozófia, amely az Agricola utolsó fejezetében szólal meg. A lélek halhatatlanságáról tett vallomás ez, úgy, ahogy azt a halhatatlanságot egy római stoikus hiszi.
 
«Ha van egy hely a megdicsőült lelkek számára, és ha jól mondják a bölcsek, hogy nem enyész el a testtel együtt a nagy lélek is»... így kezdődik a vallomás. Az olvasó gondolhat a népi vallás alvilágára, ahol az elhúnytak lelkei értelmetlenül tengetik tovább földi létük árnyékszerű folytatását, de gondolhat a filozófusok tanítására is a tisztultabb, magasztosabb túlvilági életről. Tacitusnak, úgy látszik, mindez nem fontos. A halhatatlanságot ő máshol keresi. A továbbélés vagy a végleges megsemmisülés gyötrő kérdésével látszólag nem törődve, a gyászolókhoz fordul. Előbb a gyásznak magának ad római értelmet, hogy azután ezen keresztül térjen vissza a halhatatlanság gondolatához : «szólíts el bennünket erőtlen panasztól, asszonyos sírástól erényeidnek szemléletére, amelyeket gyászolni és megsiratni nem szabad. Inkább csodálattal és elmúlhatatlan dicsérettel, és — ha erőnk engedi — példád követésével kell ápolnunk emlékedet...» A gyászolók emlékezzenek az elhúnytnak ne testi, hanem lelki vonásaira, mert a test, az anyag múlandó, a lélek pedig örök! — Ez az utóbbi kijelentés egészen váratlanul éri azt, aki a szöveget csak magyar fordításban olvassa. Nem is érthető a gondolatmenet anélkül a két latin kifejezés nélkül, amit Tacitus ezen a helyen használ : forma ac figura animi és forma mentis aeterna. A lélek szót a szerző itt nem abban a ködös, bizonytalan értelemben használja, ahogy a köznapi beszédben mi is szoktuk. A «lélek formája» nála ugyanazt jelenti, mint a mores és a virtus szavak. Erre kell a gyászolónak emlékeznie, és ezt kell újra megvalósítania önmagában, mert — amint Tacitus mondja — «ezt nem öntheted formába, nem utánozhatod idegen anyaggal, művészettel, hanem csakis saját erkölcseiddel». Agricola tehát eszménnyé magasztosul, amely időtlen időkig, amíg ember van a földön, újra meg újra megvalósulhat. Ezért mondhatja az utolsó előtti mondat: «mindaz, amit Agricolában szerettünk, és amit benne csodáltunk, fennmaradt és fenn fog maradni az emberek lelkében, az idők örökkévalóságában.» Ezzel a halhatatlansággal szemben az a másik, amelyre az első mondat célzott, a római stoikus szemében csak másodrangú kérdés. Abban csak hinni lehet, de erről a másikról sziklaszilárd a meggyőződése. Ennek az eszmény halhatlanságnak állítja szolgálatába művét is. Az eszmény «Agricola» megírva és az utókor számára hagyományozva örökké élni fog.
 
Különös, hogy a sötétenlátó pesszimistának ismert Tacitus ezekkel a szavakkal tulajdonképpen az ember nagyra-hivatottságába vetett hitéről tesz bizonyságot. Bőven idézhetnénk olyan jellegzetesen tacitusi mondatokat, amelyek mind azt mutatják, hogy a hanyatló Róma történetírójának nemcsak honfitársairól, hanem magáról az emberről sem voltak hamis illúziói. Egy alkalommal pl. Britannia értéktelen, ólomszínű gyöngyeiről szólva váratlan fordulattal így fejezi be előadását: «én inkább elhiszem, hogy a gyöngy természetes minőségében van a hiba, mintsem azt, hogy az emberből hiányozzék a kapzsiság» (Agricola 12). Egy másik helyen meg azt a kijelentést teszi: «emberi tulajdonság gyűlölni azt, akit megsértettünk» (Agricola 42). Aki ennyire ismeri az emberi lélek rejtelmeit, az nem lehet hiszékeny optimista. És mégis, a józan, sőt komor Tacitus hisz abban, hogy amíg ember él a földön, addig nem halhat ki az Agricola-eszmény sem.
 
Nem csoda, ha az ember tragédiáján tépelődő Madách felismerte Tacitusban a rokon szellemet. Éppen úgy, ahogy a magyar költő komor, sötétenlátó műve szinte váratlanul az «ember, küzdj és bízva bízzál» optimizmusban csendül ki, ugyanúgy vette észre az ő élesen látó szeme az Agricola utolsó fejezetének különös optimizmusát is. Ha van halhatatlanság, úgy, ahogy ebben a római stoikus, Tacitus hitt, akkor érdemes tovább küzdeni és bízva bízni. Ez a problémája a bevezetőül idézett Madách-soroknak. (Ezért emeli ki annyira Homérosszal kapcsolatban is az «ábrándos világot», a Hadest. Naiv gondolat lenne azt hinni, hogy Madách az alvilági látogatást, a Hadest tartotta volna az Ilias és az Odysseia legszebb részletének. A Hadesre való utalás, látszólag mint szeszélyes ötlet, csak a halhatatlanság kérdésére akar figyelmeztetni bennünket, A falanszter tudósa nem hisz sem a homéroszi, sem a tacitusi halhatatlanságban.) Ha majd egyszer olyan lesz az ember, mint amilyennek Madách a falanszterben látta, akkor múzeumba kerülhet Tacitus Agricolája is… ”

Az eredeti írások itt találhatók:

Bevezető: http://www.metaxy.hu/file/77/1tacitus_agricola_bevezeto.pdf

Agricola: http://www.metaxy.hu/file/78/1tacitus_agricola.pdf: