Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan lehetünk (újra) pogányok?

2012.02.24

Részlet a könyvből (20-25-oldal)

 

O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O

Először is a pogányság nem jelent visszatérést a múltba. Ellentétben azzal, amit Alain-Gérard Slama írt (Lire, 1980. április), nem abból áll, hogy „a múltra hivatkozik egy másik múlt ellen”. Nem valamiféle „elveszett paradicsomhoz” való visszatérés vágyát juttatja kifejezésre (amely sokkal inkább zsidókeresztény téma), és Catherine Chalier alaptalan állításával ellentétben (Les nouveaux cahiers, 1979 nyár) még kevésbé „egy tiszta eredethez” való visszatérés vágyát.

 

Egy olyan korszakban, amikor szünet nélkül „begyökeresedésről és kollektív emlékezetről" beszélnek, a „múltba révedés” egyébként önmagától is összeomlik. Minden ember először is örökösnek születik; nincs egyéni vagy csoportidentitás anélkül, hogy az érintettek számításba ne vennék azt, ami létrehozta őket, vagyis a forrást, amelyből származnak. Ugyanúgy, ahogy tegnap groteszk volt látni, hogy a saját amulettjeiket imádó keresztény misszionáriusok elítélték a „pogány bálványokat”, ma van valami komikus abban, hogy azok ítélik el az autentikus európai múltat, akik szüntelenül a zsidókeresztény kontinuitást magasztalják, és Ábrahám, Jákob, Izsák és más történelem előtti beduinok „örökké aktuális" példájára hivatkoznak.

 

Másrészt meg kell egyezni arról is, hogy mit jelent a „múlt” szó. Kapásból elutasítjuk azt a zsidókeresztény problematikát, amely a múltat egy véglegesen túlhaladott ponttá teszi egy vonalon, amely szükségképpen elvezetné az emberiséget az Éden kertjétől a messiási időkig. Nem hisszük, hogy a történelemnek van iránya. Számunkra a múlt egy dimenzió, egy minden aktualitásban adott perspektíva. „Elmúlt” események csak annyiban vannak, hogy múltként ágyazódnak be a jelenbe. Ezeknek az eseményeknek egy nyílt perspektívaként történő ábrázolása ugyanúgy „átalakítja” jelenünket, mint ahogyan az az értelem, amelyet azokat magunknak újraábrázolva adunk nekik, hozzájárul a saját „átalakulásukhoz”. A „múlt” tehát szükségképpen az emberi tudat azon jellegzetessége, amely az időbeliség, nem a mérhető „időmennyiség”, amelyről az általánosan elfogadott nyelvezet beszél (az időbeliség éppenhogy minőségi), nem is a Bergson által említett időtartam, amely a nem emberi természethez tartozik - míg az időbeliség csak az emberhez tartozik. Az élet mint „gond” (Sorge) önmagát kierjesztő, ahogy Heidegger mondja; tehát nem tölt ki semmiféle előzetesen megállapított időkeretet. Az ember csak terv. Maga a tudata terv. Létezni annyi, mint ex-sistere, magunkat előretervezni. A kiterjesztésnek ez a sajátos mozgékonysága az, amelyet Heidegger az emberi létezés „történetiségének” (Geschehen) nevez - egy olyan történetiség, amely megjelöli „az emberi létezés abszolút saját struktúráját, amely transzcendens valóságként és feltáró valóságként lehetővé teszi a világ történelmi hitelességét (historicitását)”. Az ember történelmi hitelessége azon múlik, hogy számára „múlt”, „jelen” és „jövő” minden aktualitásban összekapcsolódik, egymást kölcsönösen megtermékenyítő és egymásba átalakuló dimenziókat alkotva. Ebben a perspektívában a „múltba révedés” - tipikusan zsidókeresztény - szemrehányása teljességében értelmetlen.

 

A „múltba révedés” ugyanis csak egy egyvonalú történelmi optikában lehetséges, pontosan egy olyan történelemben, ahol az, ami „múlt”, többé nem térhet vissza. De mi nem ebben az optikában helyezkedünk el. Mi az örök visszatérésben hiszünk. Hölderlin írja 1797-ben Hebelnek: „Nincs megsemmisülés, tehát a világ ifjúkorának a mi felbomlásunkból kell újjászületnie”. Valójában nem a múltba való „visszatérésről”, hanem az ahhoz való újracsatlakozásról van szó - és maga e tény által, a történelem szférikus felfogásában, az örökkévalóhoz kötődésről, az örökkévalónak az életbe történő visszaárasztásáról, a logosz zsarnokságától, a törvény (tóra) rettenetes zsarnokságától való megszabadulásról, a mítosz és az élet iskolájába való újra-beiratkozásról. Az antik Görögországban, jegyzi meg Jean-Pierre Vernant, „a mindenre való emlékezés erőfeszítésének első funkciója nem az emlékező ember egyéni múltjának a felépítése, egyéni idejének a felépítése, hanem az időtől való elmenekülésének a lehetővé tétele” (interjú, La Nouvel Observateur, 1980. május 5.). Ugyanígy, a pogányság „emlékezetére” nem kronologikus módon hivatkozunk, a „korábbihoz” való visszatérésért, hanem mitologikus módon, azt keresve, ami az időn keresztül túllép az időn és még ma is beszél hozzánk. Nem a „túlhaladotthoz”, hanem a meghaladhatatlanhoz való újrakapcsolódásról van szó.

 

A „kezdet” és a „vég” kifejezéseknek akkor már csak az lesz az értelmük, amelyet a zsidókeresztény problematika ad nekik. A pogány perspektívában a múlt mindig jövő (eljövendő). Herkunft aber bleibt stets Zukunft, írja Heidegger: „Ami a kezdetben van, mindig jövő marad, folyamatosan az eljövendő hatása alatt marad.”

A Bevezetés a metafizikába c. művében (Gallimard, 1967) Heidegger pontosan a „múlt” kérdését vizsgálja. Egy nép, mondja, csak akkor győzedelmeskedhet a „világ elsötétülésén” és a dekadencián, ha állandóan akar egy sorsot. Márpedig „csak akkor fog magának sorsot teremteni, ha előbb megteremti önmagában e sors iránti rezonanciát, a rezonancia lehetőségét, és ha teremtő módon érti meg a hagyományát. Mindez azt implikálja, hogy ez a nép mint származási nép önmagát az eredet területére helyezi, ahol a lét uralkodik, és ezáltal oda helyezi a Nyugat származását, jövendő származásának centrumából kiindulva”. Más szóval, „igényelnünk kell szellemi jelenvalólétünk származási létként való kezdetét, hogy azt átalakítsuk egy másik kezdetté". Heidegger még azt is hozzáteszi ,,Ahhoz, hogy egy kezdet megismétlődjön, nem arról van szó, hogy úgy térünk vissza hozzá, mint valami elmúlt dologhoz, amely most ismert, és amelyet csak utánozni kell, hanem a kezdetet még eredetibben kell újra kezdeni, és mindazzal, amit egy valódi kezdet magával hoz elképesztőből, obskúrusból és bizonytalanból." Valójában ugyanis „a kezdet itt van. Nem mögöttünk van, mint ami sokáig volt, hanem előttünk. A kezdet berobbant a jövőnkbe. Távolra űzi a nagyságát, amelyhez csatlakoznunk kell”.

 

Nincs tehát visszatérés a pogányságba, van viszont pogányság mint menedék. Vagy ha úgy tetszik, ez nem a pogányságba való visszatérés, hanem a pogányságból való visszatérés afelé, amit Heidegger ezen a fénylő fontosságú oldalon egy „másik kezdetnek" nevez. „Az ember semmit sem tehet a genealógiájáért vagy ellene, és mindig jön egy pillanat, amikor mindenkinek visszavonás nélkül meg kell értenie, megtagadás nélkül meg kell világosítania - hogy utána válasszon - azt, ami az eredetéhez köti, vagy attól eltávolítja”, írja Blandine Barret-Kriegel, aki önmagát „zsidókereszténynek” mondja (Le Matin, 1980. szeptember 10.). Majd hozzáteszi: „Amikor a korábbi nemzedékek vállalkozásai megbuknak, a természetes mozgás: újraindulni az elágazáson innen, megnyújtani az időtartamot, tágítani a teret” (ibid.). Pontosan erről van szó: újraindulni „az. elágazáson innen” egy új kezdetért. Egy ilyen terv azonban kétségtelenül „szentségtörőnek” fog tűnni sokak szemében. A héberben a „kezdet” szó a „megszentségtelenítés” értelmében is használatos: ahogy majd látni fogjuk, kezdeni ugyanannyi, mint versenyre kelni istennel. Ez olyannyira igaz, hogy a Genezis azon passzusát, amely azt mondja, hogy Énós, Séth fia „volt az első, aki Jahve nevére hivatkozott” (4,26) , a judaizmus teológiájában nem az egyistenhit, hanem a pogányság kezdetének a jelzéseként interpretálják („Akkor az ember elkezdte. Ez az ige szentségtörést jelent. Az ember elkezdte az embereknek és a szobroknak az Áldott-Legyen-Szent nevét adni és a bálványokat isteneknek hívni”, Rási kommentárja a Genezis 4,26-ról). A pogány kultúra egyébként Sziméon Bár Jo’háitól napjainkig folytonosan bírálatok és vádaskodások tárgyát képezi . Ez a tény már önmaga elegendő lenne annak bizonyítására, hogy egy bizonyos „múlt” mennyire is jelen marad azok számára, akik elítélik azt. „Nem véletlen, írja Gábriel Matzneff, hogy fanatikus, gyűlölködő és doktriner XX. századunk egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy a régi rómaiakról rágalmazó és torzképet adjon: ösztönösen gyűlölve azt, ami fölötte áll” (Le Monde, 1980. április 26.).

 

A XV. és XVI. században a reneszánsz ténylegesen is egy újjászületés volt. „Az ókorral való szembenézésről volt szó”, mondja Renan, és mégsem egy visszafordulás volt, a „múlt” egyszerű feltámadása, hanem egy új szellemi kaland kiindulópontja, az immáron győzedelmes, mert önmagára ébredt fausti lélek új kalandjának kezdőpontja. Az „újpogányság” ma sem visszalépés, éppen ellenkezőleg, egy hitelesebb, harmonikusabb, hatalmasabb jövő szándékos választása - egy olyan választás, amely új teremtésekért a jövőbe vetíti az örökkévalót, amelyből származunk.”

O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O

 

Nekünk magyaroknak – őseinknek hála – van bőven “visszatérési pont”. Vegyük például a tiszabezdédi tarsolylemezt! Keresztutak találkozása ez a Kárpát medencében - ahol az „ősi kereszt”, a kacsos indás-, palmettás díszítés, és még a sárkányok is szépen megférnek egy „gyékényen”:

 

tiszabezdedi_arany_tarsoly-lemez.jpg

 

Hatalmas gazdagságú múltunk újragondolása – újragombolása(!) - ezernyi lehetőséget ad! Rajtunk áll, hogy mit rakunk ebbe a tarsolyba”. Mert a múlt mindörökké tart – amíg Ember él a Földön…

 

Most is szól tehát…

 

Az Isten harsonája

 

Mikor az elnyomottak, a senkik,

Jajdulva, fegyverkezve jönnek,

Az Isten jön és millió árnya

Méhébe halt erőnek és örömnek.

Jajdulva, fegyverkezve jönnek.

 

Akik erőt és örömet ölnek,

Nem lesz majd kegyelem azoknak.

Néhány ezer évig tűr az Isten,

De azután jaj a gyilkosoknak,

Nem lesz majd kegyelem azoknak.

 

Mert Isten: az Élet igazsága,

Parancsa ez: mindenki éljen.

Parancsa ez: mindenki örüljön.

Parancsa ez: öröm-gyilkos féljen.

Parancsa ez: mindenki éljen.

 

Jönni fog az Isten, az ős Élet

S e földön szól majd harsonája:

»Halottak, élők és eljövendők,

Ím, igazságot teszek én máma

S e földön szól majd harsonája.

 

Aki csak élt mások könnye árán,

Rettenetes, rút véggel pusztul.

Sírban, mában, ágyékban ki zsarnok,

Dögként fog elhullni, csapatostul:

Rettenetes, rút véggel pusztul.

 

(Ady Endre – Az Illés szekerén)