Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Faj és világirodalom

2012.01.14

Az úgynevezett szabadgondolkozás, a tizennyolcadik század végén történelembe nőtt felvilágosodott és radikális irányok a tudomány, még harciasabban: a természettudományos világnézet nevében harcoltak a vallásos felfogások s különösen a katolikus egyház ellen. Ha ez alatt a természettudományos kifejezés alatt csak azt értették volna, hogy az ember eszének berendezése, lényege szerint a világ összes jelenségeit az ok és okozatok egyetlen, egységes szintézisének látja, s hogy ebben a láncolatban benne van az ember is a magából kitermelt egész történelemmel: senki sem tehetett volna kifogást a jelszó jóhiszeműsége, komolysága és tudományos értéke ellen.

 

szabo_dezso_portrek.jpg

De mindjárt a mozgalom elején ez a természettudományos világnézet sajátságos lírai használathoz jutott. Én pld. még nem hallottam, hogy természettudós valaha dühöngött volna a diófa ellen azért, hogy diót és nem mikroszkópokat terem, pedig ezek tudományosabb értékűek. Hogy ezért a diófát hülyének, elmaradottnak, középkori sötétnek, vagy pláne klerikálisnak nevezte volna. Nem, mert éppen természettudományos világnézete tanította: hogy az az egész egységes univerzum meghatározottsága, hogy a diófa diót termeljen. És hogy a tudományos feladat nem is abban a meddő törekvésben van, hogy a dióit dühvel leverjük és mikroszkópokat aggassunk helyükbe, melyeknek semmi organikus közük nincs a fához. Hanem: hogy behatoljunk a diófa biológiai titkaiba: milyen talaj, milyen éghajlat milyen hatással van rá, milyen külső befolyás milyen faji változásokat okozhat. Eddig a tisztán tudományos feladat. De ha törődni is akartunk a diófával, ha alkalmazni is akartuk ezt a tudományt, feladatunk ez lett volna: olyan talaj- és egyéb viszonyok közé, olyan gondozásba juttatni a diófát: hogy minél hatalmasabban, egészségesebben, több gyümölccsel és izmosabb fával lehessen diófa.

 

Csodálatos, hogy természettudományos prófétáink, kik az elfogulatlan vizsgálódás jelszavával hadonásztak szét, kivételesen az emberfával nem így tettek. Az emberfa terem tudományt, gondolatot, de terem vallást, misztikumot, sejtéseket és végére mehetetlenül sok mindent. És prófétáink bizonyos gyümölcsére éktelen dühbe gurultak, hazug koholmánynak, csaló tákolmánynak nevezték. Ezzel a váddal teljesen azonos jogon illethették volna a diófa dióit, vagy a vackorfa vackorjait. Vajon a vallás, a misztikum, a sejtés kevésbé az egész egységes univerzum meghatározottsága az emberfa életében, mint a dió a diófa életében? Vajon a vallást a vallásalapítók csinálták? Nem úgy nőtt-e ki vallásalapítóval együtt sok százados láthatatlan fogantatás után a nagy közösségek test-lelkéból, egész életéből? Vallást, hitet, misztikumot éppen olyan kevéssé lehet belekoholni, vagy beletákolni az emberiségbe, amint a diófát nem lehet mikroszkóp termésére felvilágosítani, ha ezer mikroszkópot kötök is az ágaira. A protestantizmust nem Zwingliék, Kálvinék és Lutherék csinálták. A protestáns lélekforma éppen olyan régi, mint az ember, mert a katolikus lélekforma is olyan régi. Csak más-más név, más-más külső történelmi formában szerepeltek az egyes korokban. Hogy mennyire nem lehet vallást koholni és tákolni, mutatja az, hogy ezek a természettudományos próféták próbáltak egy Legfőbb Erő-s, Vég-Ok-os, Legfőbb Építőmester-es vallást csinálni. De ebből a közösen és okosan megállapított, szótöbbséggel megszavazott istenből és vallásból később lesz isten és vallás, mint egy döglött lóból versenyparipa.

Bizony: ezek a természettudományosok mindent csináltak, csak természettudományt nem. A természettudományos feladat az lett volna: vizsgálni, minden düh és hadonászás nélkül, milyen behatások alatt, milyen korokban termel vallást az emberfa, milyen biológiai funkció ez az emberi közösségek életében. És ha már itt is alkalmazni is akarták a tudományt: milyen ráhatásokkal, milyen viszonyok megteremtésével lehet az emberiségnek ezt az organikus, biológiai funkcióját odafejleszteni, hogy az a mai megváltozott világban is termés, szolidaritás, az életharc megkönnyítése legyen az ember számára.

De természettudományosaink nem így értelmezték a természettudományt. Hanem úgy, hogy az egyik organizmus törvényeit rákényszerítették egy másik organizmusra. Mert a természetben talált tárgyak semmi kémiai befolyásra nem termelnek vallást, tehát: a vallás koholmány és tákolmány az embernél is. Nem éppen olyan spanyolcsizma-é ez, mint az inkvizíció megfelelő toilette cikke?

Mert tényleg, mi ismétlődött itt? Az Egyház a maga világnézete s dogmaegysége szempontjából hitre és morálra nyirbálta az embert, s az összes tudományokat alárendelt módosításban alkalmazta világnézete támogatására. A természettudományos irányok logikára, gondolatra, tudatra nyirbálták az embert, s az összes tudományokat alárendelt módosításban alkalmazták harcaik támogatására. Az eljárás tudományos szempontból teljesen azonos. De egy óriási különbség van. Az Egyház kimondott alapelve, melyre ráépítette ezt a világnézetet: a kinyilatkoztatás volt. A természettudományosok alapelve, melyre ráépítették tanaik összességét: a természettudományok egyetemes érvényessége. Az egyház tehát jóhiszeműen, teljes elméleti becsületességgel, logikusan építhette arra az elvre a maga megnyirbált világát. A természettudományosok pedig saját alapelvüket rúgták fel, ahhoz voltak rosszhiszeműek és következetlenek. A tudomány csak tudomány lehet, s az ember minden megnyirbálása a tudomány halála. Az a tudós, ki a maga pártnézetét viszi be a tisztán tudományos megállapításokba, teljesen olyan, mint az a természettudós, aki így osztályozná az állatokat: Az állatok két nagy csoportba tartoznak. Az elsőbe tartoznak mindazok az állatok, melyeknek húsától nem csömörlöm meg, a másodikba azok: melyeknek a húsától megcsömörlöm. Mind a két esetben ugyanabba a szellemi eltévelyedésbe esem: Nem a tudományos vizsgálódást hajtom végre először minden elfogultság és praktikus szempont nélkül, és csak azután nézem, hogyan lehetne tudományos megállapításaimat praktikusan alkalmazni. Hanem: a priori praktikus szempontok számára gyártok, koholok „tudományos” megállapításokat.

De ez még mind hagyján. A harc tüzében az ilyen alapelvi és metodológiai elcsúszások megtörténhetnek, s néha jóhiszemű, súlyos tartalmú embereknél is észlelhetünk ilyen megtévelyedést. A szellemi becstelenség, vagy szellemi vakság ott kezdődik, amikor a pozitív természettudományok valamelyik kézzelfogható igazságát tagadjuk, csak hogy tanaink érdekeink faltörő kosa legyen. Nincs természettudós, ki oly becstelen vagy ostoba legyen, hogy elkiáltsa: nincs meklenburgi ló, nincs arabs paripa, nincs mokány ló, nincs lófaj, csak egyetemes, nemzetközi ló van. Vagy ugyanezt kiáltaná az almára, vagy az állat- és növényvilág bármely csoportjára.

És íme: mégis a próféták egész serege támad, kik fényes nappal, hámozatlan arccal, a becstelenség és szanatórium minden félelme nélkül ordítják: nincs faj, csak ember van, az egyetemes ember, az egyén. És ezek minden egyes esetben a természettudományos, a felvilágosult, a szabadgondolati s más rokon irányok katonáinak érzik magukat.

Első érvük a faj létezése ellen: A faj fogalma oly határozatlan, hogy egyfelől definiálni nem tudjuk, másfelől: ezer és ezer esetben nem tudjuk megállapítani. Tehát a lovaknál sincs faj. Mert tudományos, kizárólagos definícióját nem tudom adni sem a meklenburgi, sem az arabs lónak. De azért nincs a Frimm-intézeten (híres elmegyógyászati klinika) kívül és belül olyan élőlény, aki, ha egyszer megmutattak neki egy meklenburgi lovat és egy arabs paripát, habozás nélkül meg nem mondaná minden esetben, hogy melyik ló meklenburgi és melyik arabs paripa. Az, hogy valamit nem tudunk tudományosan pontos definícióban kifejezni: nem jelenti az illető jelenség nem létezését. Az élet s az emberi lélek ezer valóságát nem tudjuk definiálni, és mégis vannak. Az pedig, hogy egyes kétes, fel nem ismerhető esetek megsemmisítenék az éles körvonalú, határozott esetek létezését, csak beteg fejjel lehet állítani.

Másik érvük: hogy minden faj a történelem folyamán annyi vérkeresztezésen ment át, annyi faj vitte bele a maga sajátságait, hogy ma voltaképpen nincs faj, csak ember van. Egy középtehetségű, közepes ítéletű ember ül egy világfürdő sétányán, hol összetorlik a világ mindenféle népe. Egész bizonyos: hogy ezer eset közül legalább kilencszázban meg mondja a jelenlevőkről, melyik angol, melyik olasz, német, svéd és ezer esetben mondja meg ezer esetből, hogy melyik zsidó. A különbség csak az, hogy ezt a megállapítást a francia, az angol, a svéd stb. nem fogja antigallikanizmusnak, antibrittizmusnak, antisvédizmusnak nevezni. A zsidó pedig antiszemitizmusnak nevezi. Íme a természettudományosság lírája, mely legjobban bizonyít a faj létezése mellett. Sajátos tudományos jelenség volna az, ha antiretekizmus bűnébe esnék, ahányszor egy retket felismernék reteknek, vagy ha azt állítanám, hogy retek van és fel lehet ismerni a kókuszdiók, narancsok és birsalmák közt.

Kétségtelen, hogy a fajok sokféle vérbeömlést szenvedtek s kétségtelen az is, hogy vannak szétoldódó faji képletek. De az, hogy vannak erősebb és gyengébb faji képletek, az aligha bizonyít a faj létezése ellen. Különben is: a történelmileg nem ismert vagy csak sejtett összeolvadások teljesen egységes faji képletté lettek. Az pedig pld. hogy az angolok közé keverednek idegen faji képletek: megváltoztathatott egyes egyedeket, de a faj általános képletét nem érintette. Egyes egyedek miatt tagadni a fajt éppen olyan meghamisítás, mint az az állítás, hogy valamely család száz vagy kétszáz éves nyelvi, politikai és társadalmi buzgó asszimilálódás útján már fajilag is áthasonult teljesen az illető fajba.

Legértelmesebb érvük aránylag: faj nincs, mert az osztálytagozódás formálja az embert. Nem angolok, franciák, németek vannak, hanem: arisztokraták, hivatalnokok, munkások, földművelők. A felületes vizsgáló könnyen juthat erre az ítéletre, mert tényleg sok esetben, különösen a felsőbb társadalmi rétegekben, az osztálybeli élet formálása feloldja a faji képletet. De azért menjünk el egy tisztán arisztokrata nemzetközi összejövetelre: nagy általánosságban az angol, a francia, az orosz stb. arisztokrata élesen elkülöníthető egymástól. Mert: az osztálytagozódás által kifejlett közös jegyek sokasága nem okvetlenül apasztja a fajkülönbségi jegyek számát. Aki csak az orrát dugta be a háborúba, s látta pld. az olasz, orosz, német és székely katona különbségeit: megcáfolhatatlan illusztrációt talál állításomra.

Még egy érv. A vi1ágkultúra mindenüttvalósága, az a tény, hogy a közlekedési eszközök egy napi járófölddé fogják tenni a glóbuszt, a körülbelül azonos városi, kulturális, gazdasági élet kifejlődése mindenütt, a ruházat, szokások stb. egyetemessége lassanként feloldja a fajokat egyetlen típussá: emberré.

Irtózatos kilátás ez, mint irtózatos mindaz, ami a világ gazdag sokféleségét meg akarja rabolni. Ez éppen olyan, mintha azt mondanám: a fejlődő emberi tudomány a különféle táplálék-típust egyetlen típussá, mondjuk: tökké fogja fejleszteni. Így az a mindenütt egyforma egyetemes ember mindenütt egyforma egyetemes tökfőzeléket fog enni a századok összeromlásáig. Milyen életet fog termelni ez az emberiség? Igaz, hogy az egyenlőség bajnokait ez a kép boldoggá gömbölyíti, de mi lesz az emberi terméssel? Mert amint kellett ennem gyilkos vadat, szelíd kérődzőt, sajátos füveket, gyümölcsöt, a tenger lakóit, hogy a világ minden íze, döbbenete, vágya, haragja, szerelme jöjjön össze emberré bennem, hogy kifejezése lehessek a világnak, úgy az emberi vér végtelen sokfélesége kellett, hogy legyen emberi termés. Hiszen az, amit mi egyénnek nevezünk, ha ezt a fogalmat nem mint esetleges betegséget, hanem mint örök termési formát értjük, gyökereit éppen a fajban, a társadalmi tagozódásban, az élet mély különbözőségeiben, tagoltságaiban kapja. Ha megszüntetjük a fajt, a társadalmi osztályokat: megöljük az egyént. A kommunisztikus álamnak megvannak a maga szépségei, a kommunizmus lehet pillanatnyi átmenet egy szűkebb magánjogú társadalomból egy szélesebb magánjogú társadalomba: de mint végleges, állandó formája az emberéletnek: a legembergyilkosabb őrület. Az az ember, ki nem lesz többé sem angol, sem francia, sem svéd, sőt még zsidó sem, és nem lesz földműves, író, muzsikus, stb. hanem ember, aki óráit felváltva tölti kenyérsütéssel, Wagner muzsikával, cipőtalpalással, abszolút geometriával: ez az ember a legőrültebb, a leggyilkosabb agy teremtménye. Minden olyan törekvés, mely az emberiséget egy minden ízében egyforma képletté akarja tenni, az emberiség halálán dolgozik. A természet és a társadalom organikus különbségeinek megszüntetésével az emberiség megszűnik egyént termelni, megszűnik termelni.

De különben is: a világkultúra átélése szükségszerűen magával hozza-e a faji képlet megsemmisülését? Tessék megfordulni a legműveltebb francia körökben: mennyire erős, majdnem a törzsi psziché erejével erős faji képletek minden lelki és testi mozzanatukban. Sokkal inkább, mint a magyar középosztály legműveletlenebb tagjai. Mert abban a folyamatban, amelyben a világkultúrát magáévá éli: a faji képlet éppen úgy erősödhetik, mint gyengülhet. Minden a képlet szervi erejétől s a környező — politikai, gazdasági, társadalmi stb.— viszonyoktól függ.

És nézzük meg: kik azok, akik a faj létezését tagadják. Kevés kivétellel mind: zsidók. Annak a fajnak a tagjai, mely ha egy maga maradt volna meg, matematikai képlete, megölhetetlen bizonysága volna a fajnak. Annak a fajnak a tagjai, amelynek minden egyes tagjában ott van a faj, mint egy felkarmolt seb, mint egy minden percnyi megszállottság, mint egy folytonosan tettekbe hemzsegő imperialisztikus akarat. Annak a fajnak a tagjai, mely éppen fajiságával lett a világtörténelem még meg nem oldott csodájává. Az a faj, mely az ősi, ádáz törzsi pszichét össze tudta egyeztetni a leghaladottabb kultúra eszközeivel, s mely legkultúráltabb tagjaiban is meg tudta tartani a megkülönböztető tollat viselő ős, vad törzsek misztikus szolidaritását és véres támadó gyűlöletét. Az, hogy a zsidó, a maga vérbeli imperializmusával harcol úgy, ahogy harcol, győz, ahogy győz: az a húsevő és ragadozó emberiség egy természetes ténye. Ne engedje magát megenni, akinek ez nem tetszik. De mikor a zsidó letagadja fajiságát és zsidóságát csak felekezetnek minősíti (még ha felekezetnélküli is), a csalásnak a legostobább módját: egy. hiábavaló becstelenséget követ el.

Miért teszi: igen érthető. Mert éppen ezt a második példányban elő nem forduló ősi, világuralomra törekvő fajiságot akarja eldugni a nemzetek szeme elől. Ezért bújik a nagy E-vel írott Ember, a nemzetközi, testvér, proletár, szocialista, kommunista, anarchista, hazafi, polgár, angol, francia, német stb. nevek alá. És ezért veszi leleplezésnek és antiszemitizmusnak, ha minden rossz árnyalat nélkül, a felismerés egyszerű tényével mondod: te zsidó vagy.

 

II.

Faj tehát van. A faj alapformája az emberi termésnek, a faj az emberiség individualizmusa. Milyen szerepet visz a faj a világművészetben, sajátosan: a világirodalomban? Milyen értékekből tevődik össze a világirodalom?

Itt megint igen alapos természettudományos, felvilágosult és radikális tanokkal találkozunk. Ezek szerint a nemzeti irodalomnak, melyekben egy faj szellemi élete valósul meg, már nincs létjogosultsága. Nemzetközi irodalmat kell írni, melyet egyformán megértenek Párizsban, Londonban, Chicagóban és Budapesten.

És tényleg, egy idő óta írnak ilyen nemzetközi irodalmat Párizsban, Londonban, Chicagóban, Budapesten és másutt. Ez foglalja le a lapok reklámtereit, a hirdetőoszlopokat. Minden motívumból összeraguzott olcsó szellemességű vígjátékok, jól kicolstokolt drámák, elbeszélések és regények, melyeknek közönsége: kereskedelmi utazók, börzespekulánsok, a lóversenyek nyerői stb. és azután egész, háromnegyed, fél és egynegyed nagyvárosi kokottok. Ez, az irodalom, ez az export-irodalom, olyan, mint a közönsége: felületes, silány, üres.

Hagyjuk tehát a nemzetközi irodalmat, mely azt jelenti: egy nemzetek közt levő faj irodalma. Mi nem akarunk ilyen túlzott fajiság hibájába esni. Maradjunk csak a régi szép világirodalom szónál, amint Petőfi csatatéri halálához ezt a szót álmodta: világszabadság, és nem ezt: nemzetközi szabadság.

Azt hiszem, nem leszek sem középkori sötét, sem klerikális, sem más efféle, ha úgy találom, hogy a világirodalmat összetevő írók: Homérosz, Vergilius, Dante; Calderon, Cervantes, Shakespeare, Corneille, Vörösmarty, Ady és hasonló társaik — és nem: Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Schnitzler és még nem is Bernard Shaw. És mármost, ha a világirodalmat termelő írókat: egy Homéroszt, egy Dosztojevszkijt, egy Adyt vizsgálok, azt veszem észre, hogy a legerősebben, sub specie aeternitatis faji képletek. Minél nagyobbak, annál inkább azok. Sőt: hogy abban az esztétikai hatásban, melyben életemmé lesz ez az idegen szépség, nagy része van ennek a sajátos fajiságnak, sokkal nagyobb: mint a benne kifejezett örök emberinek. Azt a szenvedést, azokat az igazságtalanságokat, betegségeket, őrültségéket, melyeket Dosztojevszkijnél látok, mint örök emberit ismerem jól, s nem nagy öröm újból találkozni velük. De látni ezt az örök emberi tartalmat az orosz faj különös megszállottjaiban, sajátos arcaiban, látni ezt az orosz élet millió szövedékében: ez az esztétikai hatás legfőbb tartalma. Mert életem meggazdagszik százmillió orosz életével, mert új lelket kapok a lelkembe, új húrokat a húrjaim közé: ezután oroszul is tudom fájni és örvendeni a világot.

Tehát ha a valóságot vizsgáljuk mindenféle pártszenvedély nélkül: természettudományosék állításának megint az ellenkezője a tudományos igazság. És egy mű sohasem azért nem lehet a világirodalom részese, mert kis néptöredék vagy ország életét fejezi ki, hanem mert ez az élet nem elég művészi erővel, nem a zseni világképletté tevő erejével fejeztetett ki. Ibsen kis népe Ibsenen át a világlélek elemévé lett, az óriási Kína pedig még nem termelt ilyen művet.

A faj tehát az esztétikai termés alapformája. Az, amit mi egyénnek nevezünk — ha nem a különbözőség beteg értelmében vesszük ezt a szót, mint az úgynevezett individualisztikus irányok, nem egyéb, mint a faji képlet, s más kollektív erők (társ, osztály, foglalkozás etc.) kifejezése az egyesben. Ezek nélkül a tényezők nélkül egyén nincs. Minden fajnak ösztönös, halál ellen védekező, nagyrészt nem is tudatos törekvése, hogy a világlélek elemévé teljesüljön: hogy sajátos életét az emberiség életének részévé tegye. A kulturális fejlődés tehát nem megsemmisülést, hanem világképletté fejlődést hoz a halálra nem ítélt fajoknak. A zseninek, mint a faj legintenzívebb, legegyetemesebb képletének, éppen az az élettani funkciója, történelmi feladata: hogy faját kifejezze az egyetemes emberiség lelkében, szellemi életében. A zseni a faj világképlete. A legelzártabb, törzslélekszerűen sajátos psziché, pld. a 17-ik század francia lelke így lett Corneille-n és Radne-on keresztül egyetemes képletté. Zseni faj nélkül nincs, mert a zseni a faj sub specie aeternitatis. A világirodalom minden nagy neve megdönthetetlen bizonyítéka állításomnak. Annak, hogy a sok szellemi erővel rendelkező zsidóság az irodalom terén csak reklám-silányságokat tudott termelni: nem csak racionalizmusa az oka. Racionális volt a római is, irodalma mégis világképletté lett. Legfőbb oka éppen az, hogy a zsidó írók mindenütt hazug alapra: más faj pszichéjébe, vagy egy gyökértelen „nemzetközi” ideológiába, hamis elvonásokra helyezkednek.

Mikor egy zsidó író Fehér felhő című (Molnár Ferenc) misztériumát vagy egy másik II. Lajos című (Szomory Dezső) darabját írta: éppen olyan természetellenes dolgot csináltak, mintha a karós bab elhatározná, hogy aloét fog nyílni. Úgy is sikerült nekik. Hogyan akarnak élő dolgot teremni azok, akik elszégyenkeznek attól a talajtól, melyben élő gyökereik vannak?

(folyt. köv.)

Szabó Dezső emléktársaság kiadványából. Megjelent 1996-ban (A fényképek is onnan valók)