Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Demográfiai kalandozások – térben és időben (Második rész)

2011.10.11

 

Az európai(?) demográfia történetének további ismertetését olvashatjuk ebben a bejegyzésben, aminek értelmezéséhez sokat segít egy kis (alapszintű) matematika: nem kell ugyanis főiskola vagy egyetem annak belátásához, hogy minden ember születéséhez KÉT szülő szükséges – amióta világ a világ (legalább is ezidáig…). Vegyünk ehhez átlag 25 évet egy-egy generáció reprodukciós idejének (vagyis átlagosan 100 évente négy generációval számolunk, ez inkább óvatos kalkuláció – főleg visszafelé tekintve). Ezzel adva van minden szükséges és elégséges feltétel a “demográfia alapképletének” felállításához:
Minden ma élő EGYes ember ÖSSZES felmenőinek száma:
Szülők           2
Nagyszülők    4 (összesen:   6)
Dédszülők      8 (összesen: 14)
Ükszülők      16 (összesen: 30) Látható, hogy kettes alapú mértani haladvány összegéről van szó, aminek összege 100 év alatt már 30 fő!
…..
Ezer év alatt ilyen alapon az ősök száma több mint 2000mrd! (Nyilván képtelenség “fajtiszta családfát” találni ilyen időtávban!) Vagyis: ki nem rokona egy “magyarnak” (és nem magyarnak) ezek után?!?

Aki nem hiszi – járjon utána!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Következzen a történet folytatása:
Hogy a gigantikus rabszolgatömegnek mekkora százalékát tehették ki a magyarok — a dunaiak és a keletiek? Ez mindmáig megfejthetetlen, és még nagyságrendileg sem közelíthető meg. A rabszolgaságba esetteknek csak egy — talán aránytalanul csekély? — részéről készültek a XIII. századtól kezdve adásvételi jegyzőkönyvek. A nagyobbik részről, az egyiptomi mamelukbirodalomba kihurcoltakról semmi. S az utókorra maradt, rendkívül nehéz olvasatú anyagnak is csak csekélyke töredékét dolgozták fel a tudós paleográfusok.
Vagyis csak a jéghegy tengerből kimeredő egyharmadának csúcsáról van némi fogalmunk.
A Keleten maradt magyar néptöredékek etnikai beolvadása a környező népek családjába az általam vizsgált időszakban még nem ment teljesen végbe. A múlt század jeles gazdaságtörténésze Wilhelm Heyd ma is nélkülözhetetlen, kapitális munkájában a következőket irja: „Régtől fogva ismeretes, hogy a mamelukszultánok, akik a XIII. század közepe óta uralkodtak Egyiptomban, akként gondoskodtak seregeik utánpótlásáról, hogy északról rabszolgákat vásároltak, mivelhogy az egyiptomi lakosság kevéssé volt harcra termett. Másrészt pedig e szultánok és országnagyjaik háremélete egyenesen megkövetelte a rabszolganők folyamatos utánpótlását... Az efféle áru sehol sem lelhetett kedvezőbb piacra, mint itt. Mivel annak ellenére, hogy a tatárok uralmukat szilárdan megalapozták Kipcsákban, még javában dúlt a »kisháború« a legyőzött törzsek és új uraik között, miközben a cserkeszek, az oroszok, a madzsarok, az alánok, a tatárok számára gyermekeket raboltak és adtak el. Ugyanebben a sorsban részesítették a tatárok azokat, akiket a kaukázusi országokban folytatott rablóhadjárataik során ejtettek foglyul.”
Heyd plasztikus összefoglalásából csak az nem tűnik ki kellőképpen, hogy a rabszolgaszállító hajók évszázadokon át tartó szüntelen járatai nemcsak a mohamedán Egyiptom és Szíria partjai felé tartottak, hanem az eleven árut, a legolcsóbb és legkiszolgáltatottabb munkaerőt várva várták és magas összegért vásárolták az európai keresztény országok gazdaságilag izmosodó, jobbágyokkal nem rendelkező „újgazdagjai”, az itáliai, dél-franciaországi, katalóniai stb. polgárok is.
Váljék szemléletessé példák erejével mind a két esettípus, még akkor is, ha másfél évszázad kronológiai távolsága választja el őket egymástól. A szereplők, azaz az áldozatok ugyanazok: magyar rabszolgák.
Előbb az Egyiptomba szakadt magyarokról.
Az 1448-ban született, Itáliában tanult, valószínűleg a Torna megyei Lászó községből származó Lázói János főesperes l483-ban szentföldi zarándokútra indult. Utazásának lefolyását útitársának, Felix Faber ulmi szerzetesnek reánk maradt, nyomtatásban is napvilágot látott munkájából ismerjük.
Íme néhány részlet belőle:
„Hebron után Gazara (=Gáza) következett. A helyi hűbérúr nagyszerű fogadtatásban részesített bennünket. Hófehér márványfürdőben pihenhettük ki fáradalmainkat. És ekkor néhány mameluk az iránt érdeklődik: vannak-e a zarándokok között magyarok, lévén ők maguk is magyarok. És miután megismerkedtek Lázói Jánossal, igen megörvendeztek, és a zarándokokkal együtt étkeztek, sőt bort is ittak, de utóbbit csak titokban.”
Ezután a zarándokok Kairóba érkeznek. Lázói János — mint a német szerzetes írja — itt nem csupán néhány balsors sújtotta, különös véletlen folytán e távoli országba sodródott honfitársra talál, hanem az elhurcolt magyarok valóságos tömegére. Egyetlen keresztény nemzet fiaiból sincsen olyan sok a mamelukok között, mint a magyarokból — írja Faber, és hozzáteszi, hogy a mamelukok titkos keresztények. „Október 11-én hatalmas és tekintélyes magyar mamelukok keresték fel Magyarországi János urat, az én barátomat, s egész kairói időzésünk alatt beszélgetéseket folytattak vele. Minthogy jól ismerték János úr nemzetségét, pogány szokás szerint fejedelmien megajándékozták... Kereszteletlen gyermekeket megkeresztelt, prédikált a mamelukoknak, és felettébb sokat foglalkozott velük egy keresztény ember házában. Ez is magyar volt, méghozzá előkelő, kiváló értelmű férfiú. Ez a következőképpen került Kairóba. Amikor Magyarország királya egyszer hadat viselt a török ellen, ez az ember a törökök kezébe került. De mielőtt foglyul ejtették volna, oly férfiasan és lovag módjára védte magát, hogy a törökök mind ámulatba estek, és a szultán elé vezették mint roppant erejű embert. Néhány évig a szultán szolgálatában állt, majd a szultán — különlegesen nagy ajándék gyanánt — az egyiptomi uralkodónak adta. Most ezt szolgálja, de még nincs körülmetélve, és még nem tagadta meg, sőt nem is akarja megtagadni keresztény hitét. De fő-fő mameluk rangjában van, bár a szultán tudja, hogy keresztény.”
Faber a későbbiek során leírja, hogy meglátogatták a piramisokat is; kísérőik és útikalauzaik magyar mamelukok voltak.
De már az előző évszázad végéről is reánk maradtak olyan közlések, amelyek tanúsítják, hogy oszmán közvetítéssel fogoly magyarok Egyiptomba kerültek, és mamelukká lettek. Hans Schiltperger híres útibeszámolójából tudjuk, hogy az 1396. évi nikápolyi vereség után egy Kodor László nevű főrangú magyart hatvan vitézével együtt a török szultán odaajándékozott az egyiptomi uralkodónak.
Ezek a viszonylag későn Egyiptomba került magyarok mind a dunai Magyarországról jutottak rabsorsra. Most vessük tekintetünket azokra a magyarokra, akik Keleten maradtak, és a genovai uralom alatt álló fekete-tengeri kikötővárosokból kerültek rabszolgakalmárok gályáinak hajóterében az európai emberpiacokra. Nem kétséges, hogy szomszédaikkal, a mingrélekkel, alánokkal, cserkeszekkel együtt ők is tömegesen mamelukká váltak, de — mint arról fentebb már szó esett —ezeknek a rabszolga-adásvételi ügyeknek írásbeli, jegyzőkönyvekbe foglalt nyoma nem maradt. Annál inkább a többinek.
A Fekete-tenger partvidékén, valamint a Kaukázus hegyláncán innen és túl a XIII. század vége táján a rabszolga-kereskedelemtől sújtott népek között két eltérő megnevezésű, valójában azonos nemzet fiai és leányai érdekelnek bennünket. Ezek az ungarusok (oly kor: ungalusok), akiket a Kárpátok övezte Magyarországról hurcoltak magukkal IV. László király idejében a tatárok és segédcsapataik, valamint a mandzsarok (olykor: madzsarok), akiket a korabeli okiratokban használt tájnyelvhez igazodva maiarnak, maniarnak írtak (az i betű magánhangzók közötti helyzetben a XIV. század első felében, sőt későbben is, az olasz írásbeliségben „dzs” hangot jelölt).
Egy 1310 februárjában Kalfában — a mai Feodoszijában— kötött adásvételi szerződés értelmében Galverius Bibia de Sancto Ambrosio 25 líráért eladja Nicolosának, Johannes Rubeus közjegyző özvegyének rabszolganőjét, a 17 éves Catherinát „de proienie maiariorum” — vagyis a madzsariak nemzetségéből.
Ha a „maiari” népnévre alkalmazzuk a XIII—XV. századi olasz írásbeliség magánhangzók közötti i betűjével kapcsolatban mondottakat (s ezt számtalan példával lehet illusztrálni), akkor a 25 líráért vásárolt 17 éves rableányt, Catherinát mint a „madzsari” nemzetből eredő személyt helyezhetjük el a mongol kori rabszolgák reánk maradt lajstromában.
Felmerülhet azonban a kétely: vajon nem a dunai Magyarország területéről hurcolták Magyar Katalint a kaffai rabszolgapiacra? Ezt a lehetőséget azonban kizárhatjuk.
Igaz, a XIII. század végén a Kun László király uralkodása idején lezajlott „második tatárjárás” során a hazánkból megverten visszavonuló tatárok magukkal hurcolhattak több magyar férfit és nőt, s eladhatták őket Kaffában, Tanában és a Fekete-tenger északi partvidékének egyéb kikötőiben serénykedő rabszolgakalmároknak, de Magyar Katalin ekkor még meg sem született. Egyébként — hála az olasz közjegyzők szabatos munkájának — ezeknél vagy megtaláljuk az utalást arra vonatkozólag, hogy honnan származtak (Petrus de partibus Ungarie, Maruta de partibus Ungarie, Angi de partibus Ungarie; 1290-ben egy név szerint meg nem jelölt rabszolga de Ungarie stb.), vagy pedig dunai magyar voltuknak konkrét jelzősített formáját (Julliana Ungara, Paulus Ungalus stb.). Ezenkí vül a Kaffában megtelepedett szabad állapotú magyarok neve mellől sem hiányzik az Ungara, illetve Ungalus etnonímia. De — a genovai és velencei rabszolgakereskedelem e korai szakaszában — nevük mellett nem szerepel a környező népekből, néptörzsekből való származásra utaló „de proienie” (későbbi olaszsággal: de progenie) megjelölés!
Márpedig ez a helyzet az abházokkal, alánokkal, gótokkal, kunokkal, lázokkal, mingrélekkel, oroszokkal, tatárokkal, volgai bolgárokkal együtt a kaffai rabszolgapiacon áruba bocsátott mandzsar, illetve madzsar rabszolgák esetében („sclavum unum de proienie maniar, nominatum Balaban”, „sclavum unum de proienie maniar, nominatum Teronda”, „sclavam unam, nominatam Archona, de proienie maniar”, „sclavam unam, nominatam Margarita, de proienie Maniar”, „Philippinus de proienie Maniar” stb.).
Vagyis a földrajzilag egymástól messzire elszakadt, mégis egy nemzetet alkotó magyarság két ága — a dunai és a Keleten maradt — az itáliai közokiratokban ennek megfelelően kétféleképpen mutatkozik. Ennek döntő bizonysága, hogy a „magiaro” mint népnév csak a múlt században került az olaszba; azt megelőzően a magyar népnév kizárólag mint „ungaro” szerepelt az olasz szókincsben. Ezt a kalandozások idején Itáliában maradt magyar harcosok leszármazóinak családnévvé szelídült etnonímiája — amelyről az előbbiek során emlékeztünk meg — egymagában is mutatja.
Az arab, perzsa és oszmán rabszolgakereskedőket, nagyobb tételekben vásárló magánosokat a mohamedán szerzők speciális kéziratos kézikönyvei segítették az élő áru helyes kiválasztásában. Az „áruismeret” három alappillérje az orvostudományi, a fiziognómiai, valamint a geo-, illetve kozmográfiai ismereteken nyugodott. A X. században készült az első ilyen gyakorlati segédkönyv a magukat rászedetni nem óhajtó becsületes mohamedán rabszolga-kereskedők számára. Ennek szerzője nem volt más, mint maga a nagy Rhases (Abu Bakr Muhammed ben Zakkarija al-Razi), a világhírét ezer éve őrző polihisztor orvos. Őt követően már egyre több segédlet támogatta a jó szándékú vevőket az áruválasztékban való helyes tájékozódás nem könnyű munkájában: útmutatásaikat Hans Müller, a kiváló iszlámkutató rendszerezte A rabszolgavásárlás művészete című, kissé túl tömörre fogott összefoglalásában. Művében mind a madzsarokról (macsarokról), mind a magyarokról szó esik. A macsarokról csak a XIII. század derekán élt arab Névtelen emlékezik meg, mindössze két sor erejéig; ezek közlésével a tudós közrebocsátó adósunk marad. A magyarokról azonban 1564-ben ezt írja Quinalizáde „A magyarok okosak, értelmesek, minden kézművességre alkalmasak, ügyesek, azonban indulatosak, rosszak, támadó kedvűek. Nem riadnak vissza sebek ejtésétől, öléstől és szökéstől. Szolgálatba állításuknál óvatosságot kell tanúsítani.”
Bizony a jeles szerző „kádervéleménye” rabszolga-alkalmassági szempontból elmarasztaló ítéletet alkot eleinkről. Ennek ellenére nem kell restelkednünk a rabságukba belenyugodni nem akaró tizenhatodik századi magyarok miatt, akiknél a szerző természetesen jóval magasabbra értékel egyes más nemzeteket, amelyek pl. „gyávaságukról nevezetesek”. Persze csak mint rabszolgákat értékeli ez utóbbiakat magasabbra...
…A kalandozásoktól kezdve a fekete-tengeri rabszolga központokon át ezer esztendő folyamán ugyan hol nem vérzett, szenvedett vagy olvadt be más népekbe az amúgy is csekély lélekszámú magyarság?
FORRÁSOK
a) Az itáliai magyarokról:
1. Czeglédy Károly: Új arab forrás a magyarok 942. évi spanyolországi kalandozásáról. In: Magyar Nyelv, 1979. 273—282. o.
2. Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Bp. 1980. passim
3. Frau G.: „Hungarus” nel dominio linguistico italiano. In: Annales Univ. Scient. Budapestinensis. Sectio Ling., X/1979.
4. Manaresi C. - Santoro C.: Gli atti privati milanesi e comaschi del sec. XI. Vol. IV. Milano 1969. 296., 415., 480—482., 539., 592., 619., 812. o.
5. Tardy Lajos: Le incursioni magiare nella lombardia del IX. secolo e la conseguente comparsa del cognome „Ungaro” nel’ onomastica italiana. In: Acta Romanica, Tom. VII Szeged 1982. 153—164.o.
b) A kaffai magyar rabszolgákról és a mamelukokról:
1. Tardy Lajos: A keleti magyarok madzsar neve egy 1310. évi kaffai olasz okiratban. In: Antik Tanulmányok, 1981. évf. 2. sz. 205—210. o.
2. Heyd W.: Geschichte des Levantehandels im Mittelalter. Bp. II. Stuttgart 1879. 544. o.
3. Tardy L.: A tatárországi rabszolga-kereskedelem és a magyarok a XIII—XV. században. Bp., Akadémiai Kiadó, 1980. passim
4. Müller, Hans: Die Kunst des Sklavenkaufs nach arabischen, persischen und türkischen Ratgebern vom 10. bis zum 18. Jahrhundert. Freiburg 1980. 141.,185. o.
5. Hans Schiltbergers Reisebuch, nach der nürnberger Handschrift Herausgegeben von Valentin Langmantel. Tübingen 1885. 8. o.
6. Fratris Felicis Fabri Evagatorium in Terrae Sanctae, Arabiae et Egypti peregrinationem eg. C. D. Hassler, Stuttgart 1843-1849. I-III. passim
 

Olvassuk ezzel a szemmel az Ó-magyar Mária-siralom-nak elnevezett régi írást!