Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baruch-Benedictus de Spinoza Politikai tanulmánya (3-4 rész)

2011.09.25

HARMADIK FEJEZET

1. § Minden uralom formáját alkotmánynak (status civilis) nevezzük, az uralom egész testét pedig államnak (civitas); a közös kormányzati ügyeket, amelyek annak irányításától függnek, aki a legfőbb hatalmat keében tartja, kormányzatnak (res publica). Azután az embereket amennyiben a polgári jog alapján az állam minden előnyét élvezik, polgároknak nevezzük; amennyiben pedig az állam intézményeinek illetőleg törvényeinek engedelmeskedni tartoznak, alattvalóknak. Végül, mint az előző fejezet 17. szakaszában mondottuk, háromféle alkotmány van: demokratikus, arisztokratikus és monarchikus. Mielőtt mármost belekezdenék mindegyiknek külön tárgyalásába, előbb azt fogom kifejteni, ami az alkotmányra vonatkozik. Mindenekelőtt az állam vagy a legfőbb hatalmak jogát kell vizsgálnunk.

2. § Az előző fejezet 15. szakaszából nyilvánvaló, hogy a kormányzás, vagyis a legfőbb hatalmak joga nem más, mint maga a természeti jog, amelyet nem az egyesnek, hanem a mintegy egyazon szellemtől vezetett sokaságnak joga szab meg; azaz mint az egyesnek a természeti állapotban, úgy az egész kormányzat testének és szellemének annyi joga van, amennyi a hatalma. Ezért az egyes polgárnak vagy alattvalónak annyival kevesebb a joga, amennyivel maga az állam hatalmasabb nála (lásd előző fejezet 16. szakaszát): következőleg minden egyes polgár csak azt teszi és azt birtokolja jogosan, amit az állam közös határozata alapján meg tud védelmezni.

3. § Ha az állam valakinek jogot s következőleg hatalmat ad (mert különben az előző fejezet 12. szakasza szerint pusztán szavakat adott), hogy saját gondolkodásmódja szerint éljen, akkor épp ezzel lemond saját jogáról s ezt átruházza arra, akinek ilyen hatalmat adott. Ha pedig két vagy több embernek adta ezt a hatalmat, hogy tudniillik mindegyik a saját gondolkodásmódja szerint éljen, ezzel megosztotta a kormányzatot. Ha végül minden polgárnak ugyanazt a hatalmat adta, ezzel szétrombolta önmagát és nem állam többé, hanem minden visszatér a természeti állapotba. Mindez teljesen nyilvánvaló az előzőkből. Épp ezért semmiképp nem gondolható, hogy az állam törvénye alapján minden polgárnak szabad volna saját gondolkodásmódja szerint élni; ennek következtében ez a természeti jog, hogy tudniillik mindenki önmagának bírája, szükségképp megszűnik az állami életben. Kifejezetten azt mondom az állam törvénye alapján: mert az egyes ember természeti joga (ha helyesen mérlegeljük a dolgot) nem szűnik meg az állami életben. Hiszen az ember mind a természeti állapotban, mind az állami életben saját természetének törvényei szerint cselekszik és a maga hasznát tartja szem előtt. Az embert, mondom, mind a két állapotban remény vagy félelem készteti arra, hogy ezt vagy azt tegye, vagy ne tegye. De a fő különbség a két állapot között az, hogy az állami életben mindnyájan ugyanazoktól a dolgoktól félnek s mindnyájuk biztonságának alapja és életmódja egy és ugyanaz; ez pedig éppenséggel nem szünteti meg az egyes ember ítélőképességét. Mert aki feltette magában, hogy az állam minden parancsának engedelmeskedik, akár mert fél hatalmától, akár mert szereti a nyugalmat, az valóban a saját gondolkodásmódja szerint tartja szem előtt a maga biztonságát és a maga hasznát.

4. § Ezenkívül azt sem tudjuk elgondolni, hogy minden polgárnak szabad legyen az állam határozatait, vagyis törvényeit - értelmezni. Mert ha ez mindenkinek meg volna engedve, ezzel kiki a maga bírája volna. Hiszen akkor mindenki könnyűszerrel a jog látszatával mentegethetné vagy szépíthetné tetteit, s következőleg a maga gondolkodásmódja szerint rendezhetné be életét; ez pedig (az előző szakasz szerint) képtelenség.

5. § Azt látjuk tehát, hogy az egyes polgár nem a saját, hanem az állam joghatalma alatt áll, s ennek minden parancsát végrehajtani tartozik. Nincs joga eldönteni, mi méltányos és mi méltánytalan, mi igazságos és mi igazságtalan, hanem ellenkezőleg, mivel az államtestet mintegy egyazon szellemnek kell vezetnie, s következőleg az állam akaratát mindenki akaratának kell tartani, azért azt, amit az állam igazságosnak és jónak ítél, úgy kell tekinteni, mintha minden egyes ember annak ítélte volna. Ennélfogva, ha egy alattvaló méltánytalanoknak tartja is az állam határozatait, mégis köteles azokat végrehajtani.

6. § Ámde azt az ellenvetést lehet tenni, nem ellenkezik-e az ész parancsával, hogy az ember teljesen alávesse magát más ítéletének, s következőleg az állami élet nincs-e ellentmondásban az ésszel? Ebből az következnék, hogy az állami élet észellenes, s hogy csak eszüktől megfosztott emberek teremthetik meg, de semmiképp sem olyanok, akiket az ész vezet. Minthogy azonban az ész nem tanít semmi természetellenest, azért ameddig az emberek indulatoknak vannak alávetve, a józan ész nem is parancsolhatja meg, hogy mindenki maradjon meg önrendelkezési jogában (az előző fejezet 15. szakasza szerint): azaz (az 1. fejezet 5. szakasza szerint) az ész tagadja ennek lehetőségét. Az ész ezenkívül általában azt tanítja, hogy keresni kell a békét; ez pedig csak úgy tartható fenn, ha az állam közös jogai sértetlenül fennmaradnak. Ezért minél inkább az ész vezetése alatt áll az ember, azaz (az előző fejezet 11. szakasza szerint) minél szabadabb, annál állhatatosabban fogja megtartani az állam törvényeit s végrehajtani ama legfőbb hatalom parancsait, amelynek alattvalója. Ehhez járul, hogy az állami élet természetszerűen a közös félelem megszüntetésére és a közös bajok elhárítására alakult, s ezért főképpen azt célozza, amire mindenki, akit az ész vezet, a természeti állapotban törekszik, de eredménytelenül (az előző fejezet 15. szakasza szerint). Ennélfogva, ha az észtől vezetett embernek egyszer az állam parancsából olyasmit kell tennie, amiről látja, hogy ellenkezik az ésszel, e hátrányért nagyon is kárpótol az a jó, amely épp az állami életből ered. Mert az észnek is törvénye, hogy két baj között a kisebbiket kell választani. Ebből pedig azt következtethetjük, hogy senki sem cselekszik eszének parancsa ellen, ha azt teszi, amit az állam jogánál fogva tennie kell. Ezt mindenki még könnyebben meg fogja nekem engedni, ha megmagyarázom, meddig terjed az állam hatalma ás következőleg a joga.

7. § Mert először is azt kell tekintetbe venni, hogy valamint a természeti állapotban (az előző fejezet 11. szakasza szerint) ember képes a legtöbbre és él leginkább önrendelkezési jogával, aki az észtől vezetteti magát, éppúgy az az állam lesz legtöbbre képes és él majd leginkább önrendelkezési jogával, amelyet ésszel alapítanak és ésszel vezetnek. Mert az állam jogát annaka a sokaságnak hatalma határozza meg, amelyet mintegy egyazon szellem vezet. De a lelkeknek ezt az egységét csak akkor lehet megérteni, ha az állam arra törekszik főképp, amit a józan ész minden emberre nézve hasznosnak mond.

8. § Másodszor azt is tekintetbe kell venni, hogy az alattvalók annyiban nem a maguk, hanem az állam joghatalma alatt állnak, amennyiben félnek az állam hatalmától, vagy fenyegetéseitől, vagy amennyiben szeretik az állami életet(az előző fejezet 10. szakasza szerint). Ebből következik, hogy mindaz, aminek megtételére nem lehet senkit jutalmakkal vagy fenyegetésekkel rábírni, nem tartozik az állam jogköréhez. Igy pl. senki sem mondhat le ítélőképességéről. Mert milyen jutalmakkal vagy fenyegetésekkel lehet valakit rábírni annak elhívésére, hogy az egész nem nagyobb a részénél; vagy hogy Isten nem létezik; vagy hogy a test, amelyet végesnek lát, végtelen létező; s általában arra, hogy elhiggyen valamit, ami ellenkezik érzékelésével vagy gondolkodásával? Éppígy milyen jutalmakkal vagy fenyegetésekkel lehet valakit rábírni arra, hogy szeresse azt, akit gyűlöl, vagy gyűlölje azt, akit szeret?

S ide tartoznak azok a dolgok is, amelyektől az emberi természet annyira irtózik, hogy rosszabbaknak tartja őket minden bajnál; mint pl. hogy az ember önmaga ellen tanúskodjék, hogy kínozza magát, hogy megölje szüleit, hogy ne igyekezzék kikerülni a halált, s más efféle: ezekre a dolgokra senkit sem lehet rábírni jutalmakkal vagy fenyegetésekkel. Ha mégis azt akarnók mondani, hogy az államnak joga vagy hatalma van ilyen dolgokat parancsolni, ezt csakis olyan értelemben tehetnők, mintha valaki azt mondaná, hogy az embernek joga van őrjöngeni és eszelősködni. Mert mi egyéb volna, mint őrültség, az olyan jog, amelynek senkire sem lehet kötelező ereje? S itt kifejezetten azokról a dolgokról szólok, amelyek nem eshetnek az állam jogkörébe, s amelyektől többnyire irtózik az emberi természet. Mert attól, hogy egy ostoba vagy őrült semmiféle jutalommal vagy fenyegetéssel nem bírható rá a parancsolatok végrehajtására, s hogy egyik vagy másik mint ennek vagy annak a felekezetnek a híve az állam jogait rosszabbaknak tartja minden bajnál: az állam jogai mégsem érvénytelenek, mert hiszen a legtöbb polgár kötelezőknek tartja őket magára nézve. Mivel tehát azok, akik semmitől sem félnek és semmit sem remélnek, ennyiben önjogúak (az előző fejezet 10. szakasza szerint), azért (az előző fejezet 14. szakasza szerint) az állam ellenségei és joggal fékentarthatók.

9. § Végül harmadszor tekintetbe kell venni, hogy az állam jogához legkevésbé sem tartozhatik az, ami felháborítja a többséget. Mert bizonyos, hogy az emberek a természet ösztönzésére vagy közös félelemből esküsznek össze, vagy mert valamilyen közös sérelmet akarnak megtorolni. Mivel pedig az állam jogát a sokaság közös hatalma határozza meg, azért bizonyos, hogy az állam hatalma és joga abban a mértékben kisebbedik, amilyen mértékben maga ad okot arra, hogy sokan összeesküdjenek ellene. Az államnak bizonyára van némi oka a félelemre, s ahogyan minden egyes polgár vagy a természeti állapotban élő ember, úgy az állam is annál kevésbé van jogának birtokában, minél nagyobb oka van a félelemre.

Ennyit a legfőbb hatalmak jogáról az alattvalókkal szemben. Mielőtt mármost másokkal szemben való jogukról szólnék, úgy látom, válaszolnom kell arra a kérdésre, amelyet a vallásra vonatkozóan szoktak feltenni.

10. § Azt lehetne ugyanis ellenünk vetni, vajon az állami élet és az alattvalók engedelmessége, amelyet, mint kimutattuk, az állami életben megkívánnak tőlük, nem szünteti-e meg a vallást, amely Isten tiszteletére kötelez bennünket? De ha magát a dolgot mérlegeljük, nem találunk semmit, ami aggályt kelthetne. A szellem ugyanis, amennyiben az észt használja, nem a legfőbb hatalmaknak, hanem önmagának joga alatt áll (az előző fejezet 11. szakasza szerint). Ezért Isten igaz megismerése és szeretete nem vethető alá senki uralmának, s éppígy a felebarát iránti szeretet sem (e fejezet 8. szakasza szerint). S ha ezenkívül meggondoljuk, hogy a szeretet legfőbb gyakorlása abban van, hogy a béke megőrzésére és az egyetértés helyreállítására törekszünk, akkor nem kétséges előttünk, hogy az teljesíti igazán kötelességét, aki annyira megsegít mindenkit, amennyire az állam jogai, azaz az egyetértés és a nyugalom, megengedik. — Ami a külső szertartásokat illeti, bizonyos, hogy azok Isten igaz megismerésének és a belőle szükség szerűen következő szeretetének sem nem használhatnak, sem nem árthatnak; ezért nem is kell olyan fontosságot tulajdonítani nekik, hogy érdemes volna miattuk megzavarni az állam békéjét és nyugalmát. Bizonyos egyébként, hogy én a természet jogánál fogva, azaz (az előző fejezet 3. szakasza szerint) isteni határozat alapján nem vagyok a vallás védelmezője, mert nekem nincs meg, mint hajdan Krisztus tanítványainak volt, az a hatalmam, hogy tudjak tisztátalan szellemeket kiűzni és csodákat művelni; pedig erre a hatalomra annyira szükség van a vallás terjesztéséhez ott, ahol tiltva van, hogy nélküle, mint mondani szokták, nemcsak falrahányt borsó minden szó, hanem ezenfelül még sok baj is származik belőle. Nagyon szomorú példáit látta ennek minden század. Mindenki tehát, bárhol van is, igaz vallásossággal tisztelheti Istent, s gondoskodhatik magáról, amint az a magánember kötelessége. Egyébként a vallás terjesztésének gondját bízzuk Istenre, vagy a legfőbb hatalmakra, akiknek egyedül tisztjük az állami ügyek gondozása. De most visszatérek feladatomhoz.

11. § Miután kifejtettük a legfőbb hatalmak jogát a polgárokkal szemben és az alattvalók kötelességét, hátra van, hogy a legfőbb hatalmak jogát a többi vonatkozásban vegyük szemügyre. A mondottakból ez már könnyen felismerhető. Mivel ugyanis (e fejezet 2. szakasza szerint) a legfőbb hatalom joga semmi egyéb, mint maga a természeti jog, ebből következik, hogy két állam úgy viszonylik egymáshoz, mint két ember a természeti állapotban. A különbség közöttük az, hogy az állam óvakodhatik, hogy más állam el ne nyomja; ezt nem teheti meg a természeti állapotban élő ember, mert hiszen rá nehezedik a mindennapi alvás, gyakran betegség, lelki baj, végül az öregség, s ezenkívül alá van vetve más kellemetlenségeknek is, amelyeket az állam távol tarthat magától.

12. § Az államnak tehát annyiban van önrendelkezési joga, amennyiben képes magáról gondoskodni és a más állam által való elnyomatástól magát megóvni (az előző fejezet 9. és 15. szakasza szerint) és annyiban áll másnak joga alatt (az előző fejezet 10. és 15. szakasza szerint), amennyiben fél egy másik állam hatalmától, vagy amennyiben ez megakadályozza akaratának végrehajtásában, vagy végül amennyiben segítségére szorul a maga fenntartásához vagy növeléséhez. Mert semmiképp nem kétséges, hogy ha két állam kölcsönösen segíteni akarja egymást, akkor a kettő együtt többre képes, s következőleg több joggal rendelkezik, mint mindegyik külön-külön. Lásd az előző fejezet 13. szakaszát.

13. § Még világosabban érthető ez, ha meggondoljuk, hogy két állam természettől fogva ellenség. Az emberek ugyanis (az előző fejezet 14. szakasza szerint) a természeti állapotban ellenségek. Akik tehát megtartják természeti jogukat az államon kívül, ellenségek maradnak. Ha tehát az egyik állam háborút akar indítani a másik ellen, s a végső eszközökhöz akar nyúlni, hogy azt a maga joga alá kényszerítse, ezt joggal megkísérelheti, mert hiszen hogy háborút indítson, ahhoz elegendő, hogy akarja a háborút. De a békéről semmit sem határozhat a másik állam hozzájárulása nélkül. Ebből következik, hogy a háborúhoz minden egyes államnak joga van, a béke ellenben nem egy, hanem legalább két állam jogkörét érinti. Ezeket az államokat ezért szövetségeseknek nevezzük.

14. § Ez a szövetség szilárd marad mindaddig, amíg fennáll a szövetségkötés oka, nevezetesen valami veszteségtől való félelem vagy valamilyen nyereség reménye. Ha ez vagy amaz elesik az egyik államra nézve, akkor ez utóbbi megmarad saját jogában (az előző fejezet 10. szakasza szerint), s magától felbomlik az a kötelék, amely az államokat összefűzte egymással. Ennélfogva minden államnak teljes joga van egy szövetség felbontására, amikor csak akarja. S nem is lehet azt mondani, hogy álnokságból vagy hűtlenségből cselekszik csak azért, mert felbontja a szövetséget, mihelyt elesik a félelem vagy remény oka. Mert ez a feltétel egyformán fennállott mind a két szerződő félre, hogy tudniillik akire nézve előbb szűnik meg a félelem oka, az visszanyeri önrendelkezési jogát, s ezzel saját belátása szerint élhet. Ezenkívül mindenki csak úgy szerződik a jövőre nézve, hogy az előző körülmények megmaradnak; ha azonban ezek megváltoznak, akkor az egész viszony is megváltozik. Ez okból a szövetséges államok mindegyike fenntartja magának a jogot, hogy magáról gondoskodhassék, s ezért mindegyik tőle telhetőleg azon van, hogy félelem nélkül s következőleg saját joghatalma alatt élhessen, s megakadályozza, hogy a másik állam hatalmasabbá váljék nála. Ha tehát valamely állam panaszkodik, hogy becsapták, ezért nem vádolhatja a szövetséges állam hűtlenségét, hanem csak a saját dőreségét: hogy tudniillik saját üdvét másra bízta, aki önjogú s aki számára saját államának üdve a legfőbb törvény.

15. § Az olyan államokat, amelyek békét kötöttek egymással, megilleti a jog olyan kérdések tisztázására, amelyek a béke feltételeire és azokra a törvényekre vonatkozóan támadhatnak, amelyekre kölcsönösen kötelezték magukat. Mert hiszen a békével kapcsolatos jogok nem egy államra tartoznak, hanem a szerződő államokra együttesen (e fejezet 13. szakasza szerint). Ha e kérdésekben megegyezni nem tudnak, ezzel visszatérnek a háború állapotához.

16. § Minél több állam köt békét egyszerre, annál kevésbé kell félniük az egyes államtól, azaz annál kisebb az egyes állam hatalma háború indítására; sőt annál inkább kénytelen megtartani a béke feltételeit, azaz (e fejezet 13. szakasza szerint) annál kisebb az önrendelkezési joga, s annál inkább kell alkalmazkodnia a szövetségesek közös akaratához.

17. § Ezzel egyébként nem szüntetjük meg azt a hűséget, amelynek megtartását a józan ész és a vallás tanítja; mert sem az ész, sem a szentírás nem tanítja, hogy valamely ígéretet minden esetben meg kell tartani. Ha pl. megígértem valakinek, hogy a titokban rám bízott pénzét megőrzöm, nem tartozom teljesíteni ígéretemet, mihelyt megtudom, vagy tudni vélem, hogy amit megőrzésre rám bízott, lopott jószág; sőt helyesebben járok el, ha azon vagyok, hogy visszajuttassam tulajdonosainak. Éppígy a legfőbb hatalom is köteles megszegni szavát, ha olyasmit ígért másnak, amiről utóbb az idő vagy az ész kiderítette vagy látszólag kiderítette, hogy kárára van az alattvalók közös jólétének. Minthogy tehát a szentírás csak általánosságban tanítja a hűség megtartását, a kivételes egyes eseteket pedig mindenkinek ítéletére bízza, ennélfogva nem tanít semmi olyant, ami ellenkeznék az itt kifejtettekkel.

18. § De hogy ne kelljen annyiszor megszakítani az előadás fonalát s ezután is hasonló ellenvetéseket cáfolni, figyelmeztetek arra, hogy mindezt az emberi természet szükségszerűségéből bizonyítottam, bármiképp tekintjük is ezt a természetet, azaz az emberek egyetemes önfenntartási törekvéséből, amely benne van minden emberben, akár tudatlan, akár bölcs. Ezért bármiképp tekintjük is az embereket, akár úgy, hogy az indulat, akár úgy, hogy az ész vezeti őket, a dolog ugyanaz lesz, mert mint mondottuk, a bizonyítás egyetemes.

 

NEGYEDIK FEJEZET

1. § Az előző fejezetben kifejtettem a legfőbb hatalmak jogát, amelyet hatalmuk határoz meg. Mint láttuk, e jog főképpen abban áll, hogy a kormányzásnak mintegy szelleme, amelyet mindenkinek követnie kell, s ezért csak nekik van joguk eldönteni, mi jó, mi rossz, mi igazságos, mi igazságtalan, azaz hogy az egyeseknek vagy valamennyinek együtt mit kell tenniük, vagy mit nem szabad tenniük. Láttuk tehát, hogy csak nekik van joguk törvények hozására, s vitás kérdés felmerülésekor, minden egyes esetben a törvények értelmezésére, valamint annak eldöntésére, vajon egy adott eset megfelel-e a törvénynek, vagy ellenkezik-e vele (lásd az előző fejezet 3., 4. és 5. szakaszát); továbbá háború indítására, a béke feltételeinek megállapítására és felajánlására vagy a felajánlott feltételek elfogadására. (Lásd az előző fejezet 12. és 13. szakaszát.)

2. § Mivel mindezek a jogok, valamint az érvényesítésükhöz szükséges eszközök olyan ügyek, amelyek a kormányzás egész testére, azaz az államra vonatkoznak, ebből következik, hogy az állam egyesegyedül annak irányításától függ, akinek kezében van a legfőbb kormányhatalom. Ebből pedig az is következik, hagy csak a legfőbb hatalom joga mindenkinek tetteiről ítélkezni, mindenkit tetteiért felelősségre vonni, a vétkezőket megbüntetni, a polgárok között felmerülő jogi vitákban dönteni, vagy pedig törvénytudókat megbízni, hogy helyette a dolgokat elvégezzék. Joga továbbá a háború és béke minden eszközének kezelése és alkalmazása, tehát városok alapítása és megerősítése, katonák toborzása, a katonai tisztségek szétosztása, a szükséges teendők elrendelése, békekövetek küldése és meghallgatása, s végül a mindehhez szükséges költségek előteremtése.

3. § Minthogy tehát csak a legfőbb hatalomnak van joga közügyek intézésére vagy az ehhez szükséges tisztviselők kiválasztására, ebből következik, hogy a kormányhatalmat bitorolja az az alattvaló, aki pusztán saját belátása alapján, a legfelsőbb tanács tudta nélkül, nyúl hozzá valamilyen közügyhöz, még akkor is, ha azt hitte, hogy az állam legnagyobb javát szolgálja azzal, amit tenni szándékozott.

4. § De azt szokták kérdezni: vajon a legfőbb hatalmat is kötik-e a törvények, s következőleg az vétkezhetik-e? Minthogy azonban a törvény és vétek szavakat nem csupán az állam jogaira, hanem minden természeti dologra és mindenekelőtt az ész általános érvényű szabályaira is szokták vonatkoztatni, azért nem mondhatjuk feltétlenül, hogy az államot nem kötik törvények, vagyis hogy az állam nem vétkezhetik. Mert ha az állam nem volna törvényekhez vagy szabályokhoz kötve, amelyek nélkül az állam épp nem volna állam, akkor kimérának kellene tekinteni, nem pedig természetes dolognak. Vétkezik tehát az állam, amikor olyasmit tesz vagy olyasmit enged megtörténni, ami romlását okozhatja. Ekkor abban az értelemben mondjuk vétkesnek, amelyben a filozófusok vagy az orvosok a természetről mondják, hogy vétkezik. S ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az állam akkor vétkezik, amikor az ész parancsa ellen tesz valamit. Mert az állam akkor önjogú a legnagyobb mértékben, amikor az ész parancsa szerint cselekszik (az előző fejezet 7. szakasza szerint). Amennyiben tehát az ész ellen cselekszik, annyiban hűtlen önmagához, vagyis vétkezik.

Ez még érthetőbb lesz, ha meggondoljuk: amikor azt mondjuk, hogy mindenki tetszése szerint rendelkezhetik a birtokában levő dologgal, ez a hatalom nemcsak a cselekvőnek képességétől, hanem magának a szenvedő félnek arravalóságától is függ. Mert ha pl. azt mondom, jogom van azt tenni ezzel az asztallal, amit akarok, ezt bizonyára nem úgy értem, hogy jogom van azt tenni, hogy ez az asztal füvet egyék. Éppígy, bár azt mondjuk, hogy az emberek nem a maguk, hanem az állam joghatalma alatt állnak, ezen nem azt értjük, hogy az emberek levetkőzik emberi természetüket és mást öltenek magukra, azt sem, hogy az államnak joga van megtenni azt, hogy az emberek repüljenek, vagy ami éppoly lehetetlen, hogy az emberek tisztelettel nézzenek arra, ami nevetséget vagy undort kelt bennük; hanem azt értjük rajta, hogy vannak bizonyos körülmények, amelyeknek fennforgása mellett az alattvalók tisztelettel és félelemmel vannak eltelve az állam iránt, s amelyek megszűntével megszűnik a félelem és a tisztelet, s velük együtt az állam is Az államnak tehát, hogy megőrizze önállóságát, fenn kell tartania a félelem és tisztelet okait, különben nem állam többé. Mert amilyen lehetetlen egyszerre lenni és nem lenni, éppolyan lehetetlen, hogy azok vagy az, aki a kormányhatalmat kezében tartja, részegen vagy meztelenül utcai nőkkel szaladjon az utcán, hogy mint komédiás lépjen fel, hogy az általa hozott törvényeket nyíltan megsértse vagy megvesse, s amellett megőrizze méltóságát. Azután alattvalók lemészárlása, kifosztása, szűzek elrablása és hasonlók a félelmet felháborodássá, s ennek következtében az állami állapot az ellenségeskedés állapotává változtatja át.

5. § Látjuk tehát, milyen értelemben mondhatjuk, hogy az államot kötik a törvények és hogy vétkezhetik. Ha azonban törvényen a polgári jogot értjük, amelyet épp maga a polgári jog védelmezhet, vétken pedig azt, amit tilt a polgári jog, azaz ha ezeket a szavakat eredeti értelmükben vesszük, akkor semmiképp sem mondhatjuk, hogy az államot kötik a törvények, vagy hogy vétkezhetik. Mert a félelem és tisztelet szabályai és okai, amelyeket az állam önmagára való tekintettel kénytelen fenntartani, nem a polgári joghoz, hanem a természeti joghoz tartoznak, mert hiszen (az előző szakasz szerint) nem a polgári jog, hanem csak a háború joga által tarthatók fenn, az állam pedig csak olyképpen van hozzájuk kötve, mint ahogy a természeti állapotban élő ember, hogy jogának ura lehessen, vagyis hogy ne legyen önmagának ellensége, köteles vigyázni arra, hogy önmagát meg ne ölje. Ez az elővigyázat azonban bizonyára nem engedelmesség, hanem az emberi természet szabadsága. A polgári jogok ellenben csakis az állam határozatától függnek, az állam pedig csakis önmagának tartozik engedelmességgel, hogy szabad maradjon, és pusztán azt tartozik jónak vagy rossznak tartani, amit magára nézve jónak vagy rossznak ítél. Ennélfogva nemcsak ahhoz van joga, hogy védekezzék s törvényeket hozzon és értelmezzen, hanem ahhoz is, hogy ama törvényeket eltörölje, s hatalma teljességéből bármely bűnösnek megkegyelmezzen.

6. § Kétségtelen, hogy azokat a szerződéseket vagy törvényeket, amelyek alapján a sokaság a maga jogát egy testületre vagy egy emberre ruházza, meg kell szegni, ha a közérdek úgy kívánja. Ennek megítélésére azonban (tudniillik valóban közérdek-e a törvények megszegése, vagy nem) nem a magánember illetékes, hanem csak az, aki a kormányhatalmat kezében tartja (e fejezet 3. szakasza szerint). Ennélfogva a polgári jog szerint csak a kormányhatalom birtokosa marad ama törvények értelmezője. Ehhez járul, hogy egyetlen magánembernek sincs joga e törvények védelméhez, s ezek ennélfogva valójában nem is kötelezik a hatalom birtokosát. Ha azonban a törvények mégis olyan természetűek, hogy megszegésükkel egyúttal az állam ereje is meggyengül, azaz hogy ugyanakkor a legtöbb polgár közös félelme felháborodássá változik, akkor ezzel együtt az állam felbomlik és a szerződés semmivé válik; hiszen ennek érvénye nem a polgári jogon, hanem a háború jogán nyugszik. A hatalom birtokosa tehát ugyanabból az okból tartozik megtartani a szerződés feltételeit, mint a természeti állapotban élő ember, hogy ne legyen önmagának ellensége, köteles vigyázni arra, hogy önmagát meg ne ölje — mint az előző szakaszban mondottuk.

 
 

Profilkép