Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Baruch-Benedictus de Spinoza Politikai tanulmánya (1-2 rész)

2011.09.23

(A mű eredetije először megjelent az Opera Posthum-ban 1677-ben. Fordította Szemere Samu 1956 szeptember)

ELSŐ FEJEZET

1. § Az indulatokat, amelyekkel küszködünk, a filozófusok vétkeknek fogják fel, amelyekbe saját hibájukból esnek az emberek. Ezért megszokták, hogy nevessenek vagy szomorkodjanak rajtuk, megróják vagy (ha jámborabbaknak akarnak látszani) megvessék őket. Így hát azt hiszik, hogy istenes dolgot művelnek s a bölcsesség csúcsát érik el, amikor azt az emberi természetet, amely sehol sincsen, mindenféle módon dicsérik, a valóban létezőt pedig ócsárolják. Az embereket ugyanis nem úgy fogják fel, ahogy vannak, hanem úgy ahogy szeretnék, hogy legyenek. Ezért történt, hogy többnyire szatírát írtak etika helyett, s hogy sohasem gondoltak ki gyakorlatilag használható államelméletet, hanem csak olyant, amely kiméra számba ment, vagy amilyent Utópiában vagy a költők amaz aranykorában lehetett volna megvalósítani, amikor tudniillik legkevésbé volt reá szükség. Minthogy tehát az emberek azt hiszik, hogy minden alkalmazott tudományban, legfőképpen pedig az államelméletben teória és gyakorlat nagyon is különbözők egymástól, azért senkit sem tartanak alkalmatlanabbnak az állam kormányzására, mint a teoretikusokat vagyis filozófusokat.

2. § Az államférfiak viszont a közvélemény szerint inkább rászedik az embereket, mintsem gondoskodnak róluk; inkább furfangosaknak tartják őket, mintsem bölcseknek. A tapasztalat ugyanis megtanította őket, hogy hibák addig lesznek, amíg emberek lesznek. Amikor tehát arra törekszenek, hogy megelőzzék az emberi gonoszságot, mégpedig olyan eszközökkel, amelyekre hosszú gyakorlatban tanította őket a tapasztalat, s amelyeket az emberek inkább félelemből, mintsem észtől indíttatva szoktak használni: akkor úgy tűnnek fel, mintha ellentétbe jutnának a vallással, főképp azokkal a teológusokkal, akik azt hiszik, hogy a legfőbb hatalmaknak az államügyeket a jámborság ugyanazon szabályai szerint kellene intézniük, amelyek a magánembert kötelezik. Mindamellett kétségtelen, hogy épp az államférfiak sokkal találóbban írtak államelméleti kérdésekről, mint a filozófusok. Mivel ugyanis a tapasztalat volt a mesterük, semmi olyant nem tanítottak, ami távol esik a gyakorlattól.

3. § Meg is vagyok teljességgel győződve arról, hogy a tapasztalat felmutatta már az államoknak minden elgondolható fajtáját, amelyek útján az emberek békés együttélése előmozdítható, s egyúttal azokat az eszközöket is, amelyekkel a sokaság kormányozható, vagyis bizonyos határokon belül tartható. Nem hiszem tehát, hogy e téren kigondolhatnánk valamit, ami nem ellenkezik a tapasztalattal és gyakorlattal, amit már eddig is ne tapasztaltak és ki nem próbáltak volna. Mert az emberek úgy vannak megalkotva, hogy nem élhetnek valami jogközösségen kívül; a közös jogokat és államügyeket pedig rendkívül éleselméjű, ravasz vagy tapasztalt férfiak hozták létre és gyakorolták. Ezért alig hihető, hogy kigondolhassunk valami a társadalmi közösség javát előmozdító dolgot, amelyet máris elénk ne hozott volna alkalom vagy véletlen, s amelyet a közügyekkel foglalkozó s a maguk biztonságát szem előtt tartó emberek már korábban meg ne láttak volna.

4. § Amikor tehát egy államelmélet írásába fogtam, nem az volt a célom, hogy valami újat vagy soha nem hallottat nyújtsak, hanem csak a gyakorlattal legjobban egyezőt akartam meghatározott és kétségbe nem vonható módon igazolni, vagy magából az emberi természet alkatából levezetni. Hogy pedig azt, ami e tudományra tartozik, éppoly elfogulatlansággal kutathassam, mint ahogy a matematikai kérdéseket szoktuk, őszintén igyekeztem, hogy az emberi cselekedeteket ne tartsam sem nevetségeseknek, sem sajnálatosaknak, sem megvetendőknek, hanem hogy megértsem őket. S ezért az emberi indulatokat, mint amilyen a szeretet, a gyűlölet, a harag, az irigység, a dicsőségvágy, a könyörületesség, s a kedély többi megmozdulásait nem az emberi természet  hibáiként tekintettem, hanem oly sajátságokként, amelyek úgy tartoznak hozzá, mint ahogy a levegő természetéhez tartozik a meleg, a hideg, a mennydörgés és más efféle. Noha ezek a dolgok kényelmetlenek, mégis szükségszerűek, s meghatározott okaik vannak, amelyek által természetüket megérteni igyekszünk, s a lélek éppúgy gyönyörködik igaz szemléletükben, mint azoknak a dolgoknak a megismerésében, amelyek az érzékeknek kellemesek.

5. § Bizonyos ugyanis — és Etikámban bebizonyítottam annak igaz voltát —‚ hogy az emberek szükségképp indulatoknak vannak alávetve, s úgy vannak megalkotva, hogy szánakoznak a szerencsétleneken, s irigylik azokat, akiknek jól megy soruk; jobban hajlanak a bosszúra, mint a könyörületességre, s ezenkívül mindenki arra törekszik, hogy a többiek az ő gondolkodásmódja szerint éljenek: helyeseljék, amit ő helyesel, s vessék el, amit ő elvet. Innen van, hogy mivel valamennyien egyformán elsők akarnak lenni, vetélkednek egymással, s tőlük telhetőleg igyekeznek egymást elnyomni, a győztes pedig  inkább azzal dicsekszik, hogy ártott másnak, mintsem azzal hogy használt önmagának. S jóllehet mindannyian meg vannak győződve, hogy a vallás ezzel szemben azt tanítja, hogy mindenki úgy szeresse felebarátját, mint önmagát, azaz, hogy másnak jogát éppúgy megvédje, mint a magáét, ez a meggyőződés, mint kimutattuk, mégis csak keveset tehet az indulatok ellen. Érvényesül ugyan a halál órájában, amikor ugyanis a betegség már legyőzte magukat az indulatokat s az ember tehetetlenül fekszik, vagy a templomban, ahol az emberek érdekei nem keresztezik egymást; de a legkevésbé sem a közéletben vagy az udvari életben, ahol leginkább volna reá szükség. Kimutattuk ezenkívül, hogy az ész nagymértékben képes ugyan az indulatokat megfékezni és mérsékelni; de láttuk azt is, hogy az út, amelyet az ész tanít, felette meredek.
Úgyhogy, aki azt hiszi, hogy a sokaság, vagy az államügyekkel foglalkozó ember rávehető arra, hogy csakis az ész előírásai szerint éljen, az a költők aranykoráról vagy mesékről álmodik.

6. § Az állam tehát, amelynek üdve valakinek lelkiismeretétől függ, s amelynek ügyei csak akkor gondozhatók kellően, ha ez ügyek intézői lelkiismeretesen akarnak cselekedni, egyáltalán nem lesz állandó. Hogy fennmaradhasson, közügyeit úgy kell elrendezni, hogy intézőik, akár az ész, akár az indulat vezeti őket, ne is juthassanak abba a helyzetbe, hogy lelkiismeretlenek legyenek, vagy rosszul cselekedjenek. Az állam biztonsága szempontjából nem is lényeges, milyen érzület készteti az embereket a dolgok helyes intézésére; a fontos az, hogy helyesen intézzék őket. Mert az elfogulatlanság vagy lelkierő: magánerény, de az állam erénye: a biztonság.

7. § Végül, mivel az emberek mind, akár civilizálatlanok, akár civilizáltak, mindenütt kapcsolatba lépnek egymással s valamilyen állami szervezetet hoznak létre, azért az állam okait és természetes alapjait nem az ész tanításában kell keresni, hanem az emberek közös természetéből és alkatából kell levezetni. Ezt szándékozom tenni a következő fejezetben.

MÁSODIK FEJEZET

1. § Teológiai-politikai tanulmányomban szóltam a természetjogról és a polgári jogról. Etikámban pedig megmagyaráztam, mi a bűn, mi az érdem, mi az igazságosság, mi az igazságtalanság, s végül, mi az emberi szabadság. De hogy e tanulmány olvasóinak ne kelljen más művekben keresniük azt, ami főképpen ennek körébe esik, elhatároztam, hogy itt újból kifejtem és meggyőzően bebizonyítom.

2. § Minden természeti dolog adekvát módon fogható fel, akár létezik, akár nem. Ahogyan tehát a természeti dolgok létezésének kezdete, éppúgy a létezésben való megmaradásuk sem vezethető le meghatározásukból. Mert gondolati lényegük ugyanaz, miután kezdtek létezni, mint mielőtt léteznek. Ahogyan tehát létezésük kezdete nem vezethető le lényegükből, éppúgy a létezésben való megmaradásuk sem; ugyanarra a hatalomra, amelyre szükségük van létezésük megkezdéséhez, szükségük van létezésük folytatásához is. Ennélfogva az a hatalom, amely által a természeti dolgok léteznek s következőleg, amely által működnek, nem lehet más, mint maga Istennek örök hatalma. Mert ha valamilyen más, teremtett hatalom volna, ez nem tudná fenntartani önmagát, s következőleg a természeti dolgokat sem, hanem ugyanarra a hatalomra, amelyre szüksége volt megteremtetéséhez, szüksége volna a létezésben való fennmaradásához is.

3. § Ebből mármost, hogy tudniillik a természeti dolgok hatalma, amely által léteznek és működnek, maga Istennek a hatalma, könnyen megértjük, mi a természetjog. Minthogy ugyanis Istennek joga van mindenhez, s Isten joga nem egyéb, mint maga Istennek a hatalma, amennyiben ezt feltétlenül szabadnak tekintjük, ebből következik, hogy minden természeti dolognak természettől fogva annyi joga van, amennyi hatalma a létezéshez és működéshez; mert hiszen minden természeti dolog hatalma, amely által létezik és működik, nem egyéb, mint maga Istennek a hatalma, amely feltétlenül szabad.

4. § Természetjogon értem tehát magukat a természet törvényeit, vagyis azokat a szabályokat, amelyek szerint minden történik, azaz magát a természet hatalmát. S ezért az egész természetnek, s következőleg minden egyes egyénnek természeti joga addig terjed, ameddig a hatalma. Következőleg bármit cselekszik is az egyes ember a saját természete törvényeiből kifolyólag, azt teljes természeti jogánál fogva cselekszi; természetjoga akkora, amekkora a hatalma.

5. §. Ha tehát az emberi természet akként volna megalkotva, hogy az emberek csupán az ész útmutatása szerint élnének és semmi másra nem törekednének, akkor a természetjogot, amennyiben az emberi nem sajátjának tekintjük, csakis az ész hatalma szabná meg. De az embereket inkább a vak kívánság, mintsem az ész vezeti, s ezért az emberek természetes hatalmát, vagyis jogát nem az ész, hanem bármely vágy által kell meghatározni, amely cselekvésre készteti őket s amely által magukat fenntartani törekszenek. Azt vallom ugyanis, hogy azok a kívánságok, amelyek nem az észből származnak, nem annyira emberi cselekvések, mint inkább emberi szenvedélyek. Mivel azonban itt a természet egyetemes hatalmáról, vagyis jogáról szólunk, azért itt nem ismerhetünk el különbséget ama kívánságok között, amelyek az észből származnak, és azok között, amelyek más okokból keletkeznek bennünk; mert hiszen ezek is, amazok is a természet hatásai, s azt a természetes erőt mutatják, amellyel az ember a maga létében megmaradni törekszik. Az ember ugyanis, akár bölcs, akár tudatlan, a természet egy része, s mindazt, ami az egyes embert cselekvésre készteti, a természet hatalmához kell számítani, amennyiben ezt tudniillik ennek vagy annak az embernek természete határozhatja meg.
Mert az ember, akár az ész, akár csupán a kívánságok vezetik őt, csakis a természet törvényei és szabályai szerint, azaz (e fejezet 4. szakasza szerint) a természetes jognál fogva cselekszik.

6. § Ámde nagyon sokan azt hiszik, hogy a tudatlanok inkább megzavarják, mintsem követik a természet rendjét, s az embereket úgy fogják fel a természetben, mint államot az államban. Mert szerintük az emberi szellemet nem természeti okok hozzák létre, hanem közvetlenül Isten teremti, s hogy az annyira független a többi dologtól, hogy feltétlen hatalma van önmagának determinálására és az ész helyes használatára. De a tapasztalat eléggé megtanít arra, hogy éppoly kevéssé áll hatalmunkban, hogy ép lelkünk, mint az, hogy ép testünk legyen. Minthogy továbbá minden dolog amennyire rajta áll, létének fenntartására törekszik, azért semmiképp nem kételkedhetünk: hogyha egyképpen hatalmunkban állna az ész útmutatása szerint élni, vagy a vak kivánságot követni, akkor mindenki az észtől vezettetné magát, és bölcsen rendezné be életét. Ám ez nem történik meg, mert mindenki élvezetvágyának rabja.

Ezt a nehézséget nem szüntetik meg azok a teológusok sem, akik azt állítják, hogy e gyengeség oka az emberi természetnek egy, az első emberpár bűnbeeséséből eredő hibája vagy bűne. Mert ha az első embernek is hatalmában volt megállni vagy elbukni, s szellemének ura és romlatlan természetű volt, hogyan történhetett meg, hogy tudása és belátása ellenére mégis elbukott? Ám azt mondják: rászedte az ördög. De ki szedte rá magát az ördögöt? Ki tette, kérdem, valamennyi értelmes teremtmény legkiválóbbikát annyira esztelenné, hogy nagyobb akart lenni Istennél? Mert nem törekedett-e, ha ép esze volt, önmagát és létét fenntartani, amennyire tőle telt? Hogyan volt lehetséges továbbá, hogy épp az első ember, aki szellemének birtokában és akaratának ura volt, félrevezettette magát és engedte megzavarni szellemét? Mert ha hatalmában volt helyesen használni eszét, akkor nem lehetett rászedni; amennyire ugyanis rajta múlt, szükségképpen arra törekedett, hogy a maga létét és esze épségét fenntartsa. Ámde felteszik, hogy ez hatalmában volt; tehát szükségképpen fenntartotta esze épségét, s nem lehetett őt rászedni. Ez azonban, mint története mutatja, hamis. El kell tehát ismerni, hogy az első embernek nem állt hatalmában eszének helyes használata, hanem csakúgy, mint mi, indulatoknak volt alávetve.

7. §. Azt pedig senki sem tagadhatja, hogy az ember, miként a többi lény, tőle telhetően törekszik a maga létét fenntartani. Mert ha e tekintetben valamilyen különbség volna észlelhető, ez csak abból származhatnék, hogy embernek szabad akarata van. De minél szabadabbnak fogjuk fel az embert, annál inkább meg kell állapítanunk, hogy szükségképpen törekszik magát fenntartani és ura eszének. Ezt szívesen elismeri majd mindenki, aki a szabadságot nem téveszti össze a véletlenséggel. Mert a szabadság: derekasság, vagyis tökéletesség; ami tehát az ember gyengeségét tanúsítja nem vezethető vissza szabadságra. Az embert ennél fogva nem azért lehet szabadnak mondani, mert képes nem létezni, vagy mert képes nem élni eszével, hanem csak annyiban, amennyiben hatalmában van, hogy létezzék és az emberi természet törvényei szerint cselekedjék. Minél szabadabbnak tekintjük tehát az embert, annál kevésbé mondhatjuk, hogy módjában van nem élni eszével s a rosszat választhatja a jó helyett. Ezért Isten, aki feltétlenül szabadon létezik, gondolkodik és cselekszik, egyben szükségszerűen, azaz természetének szükségszerűségéből létezik, gondolkodik és cselekszik. Mert kétségtelen, hogy Isten ugyanazzal a szabadsággal cselekszik, amellyel létezik. Ahogyan tehát saját természetének szükségszerűségéből létezik, úgy saját természetének szükségszerűségéből cselekszik is, azaz feltétlenül szabadon cselekszik.

8. § Azt következtetjük tehát: nincs minden ember hatalmában, hogy mindig eszével éljen és az emberi szabadság legmagasabb csúcsára álljon; mégis mindenki, amennyire tőle telik, mindenkor saját létének fenntartására törekszik, és (mivel mindenkinek annyi a joga, amennyi a hatalma) akár bölcs, akár tudatlan, bármit akar és cselekszik, azt a természet teljes jogán akarja és cselekszi. Ebből következik, hogy a természet joga és törvénye, amely alatt minden ember születik és legnagyobbrészt él, csak azt tiltja, amit senki sem kiván és amire senki sem képes, de nem utasítja el a vetélkedést, a gyűlöletet, a haragot, a cselfogást, sem olyasmit amire a vágy ösztönöz. Nem csoda. Mert a természet nemcsak az emberi ész ama törvényeiben van, amelyek csupán az emberek igazi hasznát és fenntartását célozzák, hanem végtelen sok másban is, amelyek az egész természet örök rendjére vonatkoznak; a természetnek csak parányi része az ember, minden egyedet csakis a természet örök rendjének szükségszerűsége determinál bizonyos módon való létezésre és működésre. Ha tehát valamit a természetben nevetségesnek, képtelennek vagy rossznak találunk, ez onnan van, hogy csak részben ismerjük a dolgokat, de az egész természet rendjét és összefüggését a legnagyobb részben nem ismerjük, s azt szeretnők, ha minden a mi eszünk előírásához igazodnék. Pedig amit eszünk rossznak mond, csupáncsak a mi természetünk törvényei szempontjából az, de nem rossz az egyetemes természet rendje és törvényei szempontjából.

9. § Ezenkívül következik belőle, hogy mindenki addig áll másnak joga alatt, ameddig másnak hatalma alatt áll, s annyiban rendelkezik a maga jogával, amennyiben képes minden erőszakot elhárítani, a neki okozott kárt tetszése szerint megtorolni, s általában, amennyiben saját gondolkodásmódja szerint élhet.

10. § Hatalmában tart valaki egy másikat akkor, ha bilincsekben tartja vagy ha megfosztotta fegyvereitől, a védekezés vagy menekülés eszközeitől vagy ha megfélemlítette; vagy ha jótéteménnyel annyira lekötelezte, hogy inkább az ő, mint a saját akaratát követi, s inkább az ő, mint saját magának gondolkodásmódja szerint akar élni. Aki az első vagy a második módon tart valaki mást hatalmában, az illetőnek csak a teste felett uralkodik, de nem a lelke felett. A harmadik vagy a negyedik módon azonban lelkét is, testét is alávetette saját jogának, de csak amig a félelem vagy remény tart. Ha ezek megszűnnek, az illetőnek önrendelkezési joga helyreáll.

11. § Az ítélőképesség is annyiban kerülhet másnak joga alá, amennyiben a szellemet megtévesztheti másvalaki. Ebből következik, hogy a szellem általában csak annyiban van joga birtokában, amennyiben helyesen tud élni az ésszel. Sőt mivel az ember hatalmának mértéke nem annyira a test erőssége, mint inkább a szellem ereje, azért leginkább azok vannak joguk birtokában, akik észben a legkiválóbbak és leginkább az észtől vezettetik magukat. S ezért az embert annyiban nevezem általában szabadnak, amennyiben az észtől vezetteti magát, mert ennyiben oly okok határozzák meg cselekvését, amelyeket csakis az ő természetéből lehet adekvát módon megérteni, noha ezek az okok szükségszerűen determinálják őt cselekvésre. Mert a szabadság (mint e fejezet 7. szakaszában kimutattuk) nem megszünteti, hanem feltételezi a cselekvés szükségszerűségét(*).

(*) A szabadság így nem lehet más, mint választott szükségszerűség.

12. § Ha valaki másnak csupán szóbelileg ígéri meg, hogy ezt vagy azt fogja tenni, amit jogánál fogva elhagyhatott volna, vagy viszont, akkor ez az ígéret csak addig marad érvényes, amíg az ígéretet tevőnek meg nem változik az akarata. Mert akinek megvan a hatalma ígérete visszavonására, az valójában nem mondott le jogáról, hanem csak szavakat adott. Ha tehát az, aki a természet jogánál fogva önmagának bírája, azt találná — akár helyesen, akár helytelenül, mert tévedni emberi dolog — hogy az adott szóból több kár, mint haszon háramlik reá, akkor az a vélemény alakul ki benne, hogy az ígéretet vissza kell vonni, s a természet jogánál fogva (e fejezet 9. szakasza szerint) vissza is vonja.

13. § Ha ketten megegyeznek és egyesítik erejüket, akkor többre képesek és következőleg több a természeti joguk, mint mindegyiknek külön-külön. S minél többen lépnek így szoros kapcsolatba egymással, annál több joga lesz mindenkinek.

14. § A harag, az irigység vagy más gyűlölködő indulat embereket különböző irányba ragadja és egymással szembeállítja; s ezért annál jobban kell félni tőlük, minél többre képesek, s ravaszabbak és fortélyosabbak a többi élőlénynél. Mivel pedig az emberek (mint az előző fejezet 5. szakaszában mondottuk) természettől fogva nagyon is alá vannak vetve ezeknek az indulatoknak, azért az emberek természettől fogva ellenségek. Mert a legnagyobb ellenség az, akitől a legjobban kell félnem és legjobban kell óvakodnom.

15. § Minthogy pedig (e jejezet 9. szakasza szerint) a természeti állapotban mindenki csak addig van joga birtokában, ameddig védekezni tud a más által való elnyomás ellen, s mivel egy ember egymagában hiába igyekszik védekezni valamennyi ellen: ebből következik, hogy ameddig az ember természeti jogát minden egyesnek hatalma határozza meg, s ameddig ez a jog az egyes ember joga, addig az a semmivel egyenlő és inkább csak gondolatban létezik, mint a valóságban; mert hiszen nincs semmi biztosítéka arra, hogy azt meg is tudja tartani. S bizonyos, hogy mindenkinek annál kisebb a hatalma, s következőleg annál kevesebb a joga, minél több oka van a félelemre. Ehhez járul, hogy egymás kölcsönös megsegítése nélkül az emberek alig tudnák életüket fenntartani és szellemüket kiművelni. Ezért arra a következtetésre jutunk, hogy a természetjogról mint az emberi nem sajátjáról tulajdonképpen csak akkor lehet szó, ha ez embereknek közös jogaik vannak, ha biztosítani tudják maguknak a földet, amelyen laknak és amelyet megművelnek, ha tudnak védekezni és el tudnak hárítani minden erőszakot, s valamennyinek közös akarata szerint tudnak élni. Mert (e fejezet 13. szakasza szerint) minél többen egyesülnek ekképpen, annál több joga van valamennyinek együttesen. Ha a szkolasztikusok azért, mert a természetes állapotban nemigen lehet saját joguk az embereknek társas állatnak akarják nevezni az embert, ez ellen semmi kifogásom.

16. § Ha az emberek jogközösségben élnek, s valamennyit úgyszólván ugyazon szellem vezeti, akkor bizonyos (e fejezet 13. szakasza szerint), hogy mindegyiküknek annyival kevesebb joga lesz, amennyivel a többiek együttesen hatalmasabbak nála, azaz valójában csak annyi természeti joga lesz, amennyit a közös jog enged meg neki. Egyébként bármit parancsol reá a közös megállapodás, azt tartozik végrehajtani vagy pedig (e fejezet 4. szakasza szerint) a jog kényszeríti reá.

17. § Ezt a jogot, amelyet a sokaság hatalma szab meg, kormányzásnak szokták nevezni. Ezt pedig az tartja teljesen kezében, akire közös megegyezéssel rábízták az állam gondját, nevezetesen a törvények hozásának, értelmezésének és eltörlésének, a városok megerősítésének, a háborúról és békéről szóló döntésnek jogát. Ha ezt az egész népességből összetett gyűlésre bízzák, akkor a kormányzást demokráciának nevezik; ha csupán néhány kiválasztottra, akkor arisztokráciának; ha pedig végül az állam gondja, s következőleg a kormányzás egy ember kezében van, akkor monarchiának nevezik.

18. § Az e fejezetben kifejtettekből nyilvánvaló lesz, hogy a természeti állapotban nincs bűn; vagy ha valaki bűnt követ el, ezt önmaga, nem pedig más ellen követi el. Mert hiszen a természetjog alapján senki sem köteles, hacsak nem akar, másnak kedvében járni, s jónak vagy rossznak tartani valamit, hacsak nem a saját gondolkodásmódja alapján ítéli jónak vagy rossznak. A természetjog csak azt tiltja feltétlenül, amire senki sem képes (lásd e fejezet 5. és 8. szakaszát). De a bűn olyan cselekedet, amely nem történhetik meg jog szerint. Ha az embereket természeti törvény késztetné az ész követésére, akkor valamennyien szükségszerűen az észtől vezettetnék magukat. Mert a természet törvényei Isten törvényei (e fejezet 2. és 3. szakasza szerint), amelyeket Isten ugyanazzal a szabadsággal alkotott, amellyel létezik, s amelyek ezért az isteni természet szükségszerűségéből következnek (lásd e fejezet 7. szakaszát), következőleg örökkévalók s meg nem sérthetők. Ám az embereket többnyire a vágy, nem pedig az ész vezeti, de azért mégsem zavarják meg a természet rendjét, hanem szükségszerűen követik. Ezért a tudatlan és gyengeelméjű ember a természetjog alapján éppoly kevéssé kötelezhető arra, hogy bölcsen rendezze be életét, mint a beteg arra, hogy egészséges teste legyen.

19. § Bűn tehát csak az államban gondolható, tudniillik csak ott, ahol az egész állam közös joga dönti el, mi jó és mi rossz, s ahol (e fejezet 16. szakasza szerint) csak az cselekszik jogosan, aki közös határozat vagy megegyezés alapján cselekszik. A bűn ugyanis (mint az előző szakaszban mondottuk) az, ami nem történhetik jogosan, vagyis amit megtilt a jog. Az engedelmesség viszont az embernek az az állandó akarata, hogy végrehajtsa azt, ami jog szerint jó, s aminek közös határozat alapján történnie kell.

20. § Mégis bűnnek szoktuk nevezni azt is, ami az egészséges ész parancsa ellen történik, engedelmességnek pedig azt az állandó akaratot, amely a vágynak az ész előírása szerint való mérséklésére irányul. Ezt teljesen elfogadnám, ha az emberi szabadság a vágy féktelenségében, a szolgaság pedig az ész uralmában állna. Mivel azonban az emberi szabadság annál nagyobb, minél inkább képes az ember arra, hogy az észtől vezettesse magát és vágyait mérsékelje, azért csak nagyon átvitt értelemben nevezhetjük az észszerű életet engedelmességnek, bűnnek meg azt, ami valójában a szellem gyengesége, nem pedig önmagával szemben való féktelenség, s aminek alapján az embert inkább szolgának lehet nevezni, mintsem szabadnak (lásd e fejezet 7. és 11. szakaszát).

21. § Minthogy azonban az ész azt tanítja, hogy jámborságot gyakoroljunk s nyugodt és jó lélekkel legyünk, ez pedig csak az államban lehetséges; minthogy továbbá a sokaság csak úgy vezettetheti magát úgyszólván egyazon szellemtől, amint az állam követeli, ha az ész útmutatását követő törvényei vannak: azért az emberek, akik államban szoktak élni, nem is annyira átvitt értelemben nevezik bűnnek azt, ami az ész parancsa szerint történik, mert hiszen a legjobb állam törvényeit (lásd e fejezet 18. szakaszát) az ész parancsára kell megalkotni. Arra a megállapításomra vonatkozóan pedig (e fejezet 18. szakaszában), hogy az ember, ha bűnt követ el, ezt önmaga ellen követi el (l. a 4. fej. 4. és 5. szakaszát); itt kimutatom, milyen értelemben mondhatjuk, hogy aki kezében tartja az uralmat és a természetjoggal rendelkezik, azt kötelezik a törvények, és vétkezhetik.

22. § Ami a vallást illeti, ugyancsak bizonyos, hogy az ember annál szabadabb, s annál inkább szolgálja a maga érdekét, minél jobban szereti és minél teljesebb lélekkel tiszteli Istent. Ha azonban nem a természet rendjére ügyelünk, amelyet nem ismerünk, hanem egyedül az észnek a vallást illető parancsaira, s egyúttal meggondoljuk, hogy azokat mintegy a bensőnkben megszólaló Isten nyilatkoztatja ki nekünk, vagy hogy a prófétáknak is törvényekként nyilatkoztatta ki: akkor, emberi nyelven szólva, azt mondjuk, hogy az ember akkor engedelmeskedik Istennek, ha teljes lélekkel szereti őt, s viszont akkor vétkezik, ha vak vágyától vezetteti magát. De emellett nem szabad elfelejtenünk, hogy úgy vagyunk Isten hatalmában, mint az agyag a fazekas hatalmában, aki ugyanabból az anyagból egyes edényeket díszül alkot, másokat dísztelenségre; s így az ember cselekedhetik ugyan Isten e határozatai ellen, amint lelkünkbe vagy a próféták lelkébe törvényekként voltak beírva, de nem cselekedhetik Isten örök határozata ellen, amely az egyetemes természetbe van beírva, s az egész természet rendjére vonatkozik.

23. § Ahogyan tehát a szoros értelemben vett bűn és engedelmesség, úgy az igazságosság és igazságtalanság is csak az államban gondolható el. Mert semmi sincs a természetben, amiről joggal azt lehetne mondani, hogy ezé és nem másé; hanem minden mindenkié, akinek tudniillik megvan a hatalma, hogy azt birtokba vegye. Az államban azonban, ahol a közös jog dönti el, mi ezé és mi amazé, igazságosnak nevezzük azt, akiben megvan az állandó akarat mindenkinek megadni a magáét, igazságtalannak pedig azt, aki viszont arra törekszik, hogy magáévá tegye a másét.

24. § Egyébként Etikámban kifejtettem, hogy a dicséret és a gáncs az öröm és a szomorúság indulata, amelyet mint ok az emberi derekasság vagy tehetetlenség képzete kísér.

(folyt.köv.)