Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az írás rejtélye (első rész)

2011.12.12

 

dr.erdy-miklos.jpg

Hagyd veszni a gazdagságot, keresd az életet!
(Agyagtáblák)
Nem árt tudni, hogy minden pápai bulla így kezdődött (évszázadokon keresztül):
"A Királyi scythák utódai, a hunok és avarok leszármazottai, vagyis a mai magyarok"...
Azaz, egy jó ideig köztudott volt származásunk és eredetünk.
Mikor Széchenyi megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, akkor a következő volt a hivatalos álláspont:
Minden magyar krónika, ősgeszta, az ország lakosságának szájhagyományai tanúsítása alapján köztudott volt és az MTA (alapítása és létrehozása óta) hivatalos elfogadása alapján is elfogadott tény hogy a scytha eredetű - hun, avar, magyar nemzet azonosság révén a Kárpát medencei magyarság ittléte minimum 12.000 éves.
Ugyancsak elfogadott volt Torma Zsófia erdélyi régész Tordas melletti ásatásainak alapján, melynek során a Mezopotámiai legrégebbi leleteknél 1.500 évvel régebbi írásos leleteket talált, ezzel írásos igazolást nyert a scytha, hun, avar, magyar nemzetazonosság.
1850-ben a Magyar Tudományos Akadémia hirtelen szemétbe dobta a krónikáinkat, azt mondva, hogy a magyarok szeretnének egy dicső múltat hazudni maguknak. (ezt, megjegyzem Dr Glatz Ferenc szóról szóra megismételte egyik TV interjújában amit a Duna TV-ben láttam, kis híján agyvérzést kaptam tőle) és 1850-ben minden a még Széchenyi által alkalmazott kutatót, tudóst, nyelvészt kirúgtak, a magyar tudósok helyére német, és cseh "tudósok" érkeztek. Az új kinevezett igazgató Joseph Budenz német nyelvész lett. Az ő vezetése alatt került bevezetésre a finnugor elmélet, mely szent-tehén dogmává vált mára.
 
És ne feledjük: Mátyás “madara” (a holló) találta meg - a mindent elárasztó nagy özönlés után - elsőnek a szárazföldet, a biztos partokat!! (Gilgames) Ez a magyarság igazi feladata ma is: az igazság és a valóság keresése! Csak biztos partokon lehet ugyanis maradandó építményt emelni – minden más légvár lesz, vagy Bábeli torony… Eljön még ennek az ideje.
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O
Egy fogadás és következményei *.
* Az alábbi történet Az írás rejtélye c. könyvből való, fordította Vajda Endre (Gondolat 1966). A mű eredetije 1961-ben Lipcsében jelent meg, Elisabeth Hering – egy erdélyi szász származású történész - tollából: Rätsel der Schrift címen.
Egy fiatal német gimnáziumi segédtanár, név szerint Grotefend, barátaival borozgat. Élénk beszélgetés közben a tudomány néhány kérdését is érintik; így kerülnek szóba a különleges mezopotámiai írásleletek. Elő-Ázsiának ebben az ősrégi kultúrbirodalmában, a Tigris és az Eufrátesz folyamok medre közt, furcsa, részben kőbe metszett, részben agyagtáblákba vésett feliratok kerültek elő, amelyeket senki sem tud elolvasni. A tudósok az írást külalakjáról ékírásnak nevezték el.
Ekkor Grotefend bolondos kedvében fogadást ajánl barátainak: Ő majd megfejti az ékírást!
Milyen segédeszközök álltak a fiatal filológus rendelkezésére? Mint látni fogjuk, meglehetősen csekélyek!
Persepolisban, az ősi perzsa birodalom fővárosában, tehát mintegy 500 kilométernyire keletre a helytől, ahol az Eufrátesz a Perzsa-öbölbe torkollik, háromféle szövegű feliratos köveket találtak. A három szövegcsoport írásjelei jelentősen különböztek egymástól, noha mindegyik ékekből állott. Arra már más kutatók is rájöttek Grotefend előtt, hagy az egyik írásban csak körülbelül negyven jel szerepelt (ezek között némelyek összekapcsolódva ismétlődtek is), viszont a második, száztíz jellel, már lényegesen bonyolultabb volt, a harmadik pedig ötszáznál több jelet használt. Ebből arra következtettek, hogy az utolsó szóirás, a második szótagírás, az első pedig betűírás. Ráadásul az írott szövegnek ebben a részében a különféle hosszúságú, több ékből összetett betűk közt újra meg újra ráakadtak egy magányos, folyton visszatérő, ferde ékre, amelyben a mi szóközünknek megfelelő szóválasztóra gyanakodtak. Továbbá egy bizonyos betűsor, tehát feltehetően egy és ugyanazon „szó” minden összehasonlított feliratban visszatért, a feliratok kezdetén feltűnően halmozva, mégpedig legtöbbször ugyanazon a helyen, vagyis a második, negyedik és ötödik szó gyanánt, de azután is több ízben megismétlődött.
Számos ókori, feliratos, ismert nyelvű kő áll rendelkezésünkre. Ezek többnyire hatalmas uralkodók és tetteik dicsőségét hirdetik. Mindig formulaszerű fordulatokkal kezdődnek, melyek az uralkodó nevét, egy vagy több címét, úgyszintén atyjának nevét és címeit sorolják fel.
A régi földközi-tengeri, nyugat-ázsiai kultúrkörben már több ízben találtak olyan köveket, amelyek több nyelvű és egyben többféle írással feljegyzett szövegeket őriztek meg. A történelem változásai során ugyanis a hódító népek gyakran telepedtek meg olyan országokban, melyeknek őslakossága más nyelven beszélt. Igen valószínűnek látszott, hogy Persepolisban is háromnyelvű követ találtak, melynek egyik nyelve a lelőhely alapján feltehetően az óperzsa volt.
Mindeme megfigyelések és a belőlük adódó sejtések még egyetlen betű megfejtésére sem vezettek. Ekkor kapcsolódott be Grotefend zseniális gondolatmenetével.
Mind a görög íróknál, mind a későbbi századok perzsa szövegeiben a perzsa királyok dokumentumainak ünnepélyes formulája általában így hangzott:
X (név), király, nagy (== nagykirály, nagy király),
a királyok királya,
Y (név) királynak a fia…
Eszerint tehát a feliratokban váltakozó első szó nyilván a király neve lehetett, a következő szavak jelentése : “király” stb., az utána következő szó viszont az apa neve, ami után ismét az uralkodó címe: „király” stb. következik.
A feliratok összehasonlításakor feltűnt Grotefendnek, hogy csupán két különböző jelcsoport szerepel váltakozva a feliratok első szavaként, vagyis névként. Ha tehát az egyik jelcsoport áll első helyen, akkor a fenti formula alkalmazható. Ha viszont a másikkal kezdődik, akkor eltér a szokásostól: vagyis az uralkodói cím az apa neve mögül hiányzik; tehát az apa, illetve nagyapa nem volt király. És azonfelül: ezekben az esetekben első helyen, tehát fiúként, mindig az a név állt, amelyik egyébként mindig második helyen, tehát mint atyai név szerepelt, vagyis a formula így hangzott
Y (név), király, nagy, a királyok királya,
Z (név) fia,
vagyis a „Z” nevet nem követi a „király” megjelölés. Ebből viszont a következő leszármazási séma adódott:
nagyapa           = Z (nem volt király)
fiú                   = Y (király)
unoka              = X (király),
ezek szerint tehát a középső, tehát Y volt a dinasztia alapítója. Grotefendet ezután már csak egy lépés választotta el a rejtély megoldásától. Két királyt kellett találnia a perzsa történelemből, apát és fiút, akiknek közvetlen elődje nem volt király. Ez az eset viszont a görög történetírók tanúsága szerint kétszer is előadódott:
nagyapa:          Kambysés                   Hystaspés
(nem volt király)         (nem volt király)
fiú:                  Kyros (király)             Dareios (király)
unoka:             Kambysés (király)      Xerxés (király).
Mind a nevek hosszúságából, mind abból a tényből, hogy az első esetben ugyanaz a név kétszer fordult elő, és a közbül levő ugyanazzal a betűvel kezdődött (ami a kibetűzendő feliratra nem volt alkalmazható), az következett, hogy csakis a második variáció jöhet számításba.
Noha az ilyenformán minden valószínűség szerint megállapított névnek az ékírásos jegy helyébe történő behelyettesítésekor még mutatkoztak bizonyos nehézségek, Grotefend úgy gondolta, hogy a nevek szokásos görög átírását nem szabad kiinduló pontnak tekinteni: inkább perzsa forrásokra kell könyvében, a neveknek azt a formuláját‚ amelyekre szüksége volt. ()
Ilyenformán Grotefend a perzsa ékírás tizenkét betűjét megfejtette.
A felfedezés zseniális volt. Következetes gondolatmenet révén Grotefend meg tudott fejteni egy ismeretlen írást, mely ismeretlen nyelvet rögzített, és így elsőnek bukkant rá olyan módszerre, amelynek segítségével hasonló feladatok is megoldhatók. Munkáját megkönnyítette, hogy betűírással volt dolga, amelyben minden jelhez bizonyos hangérték tartozik, és minden szó megfelelő számú jelből áll. Ha tehát a fent ábrázolt eljárás segítségével a tulajdonnevek megfejtése révén a jelek egy részét meg lehetett állapítani, akkor már e jeleket be lehetett helyettesíteni a további szövegrészekbe, és az ismeretlen betűket is egymás után ki lehetett nyomozni. Aki valaha foglalkozott keresztrejtvényfejtéssel, nagyjából már el is képzelheti az eljárást. Ennek ellenére több mint harminc évig tartott, amíg a kutatók eljutottak odáig, hogy hosszabb ékírásos szövegeket is el tudtak olvasni, és nemcsak a perzsa feliratokat, hanem a bonyolultabb babiloni, elámi és sumér szövegeket is hozzáférhetővé tették.
A fő nehézség abban rejlett, hogy a tudósok a XIX. század elején igen csekély összehasonlító anyaggal rendelkeztek. A persepolisi feliratok túlságosan rövidek és rövidségükben egy hangúak voltak; viszont Mezopotámia földje, amelyből később az egyre nagyobb arányú feltárások során rengeteg írást ástak ki, akkor még nem volt átkutatva.
Egy hatalmas felirat már messziről feltűnhetett a szemlélő előtt: a behisztuni sziklafelirat. A hegy lábától több mint ötszáz méter magasra mered egy sziklafal. Körülbelül száz méter magasan, szentségtörő kezek számára elérhetetlenül. Dareios, a királyok királya és Hystaspés fia, hogy nevét mind örökre híressé tegye, képeket és feliratokat vésetett a falba.
De a tudósok szeme túlságosan gyenge volt, hogy ilyen távolságról felismerje a jeleket. Még távcső segítségével sem tudták elkészíteni a felirat pontos másolatát. Viszont a függőlegesen emelkedő fal túlságosan meredek volt ahhoz, hogy emberi láb megmászhassa. Ki olvassa hát el Dareios király jeleit?
Ez a mutatvány egy angol tudósra, Henry Creswicke Rawlinsonra várt. Minthogy alulról nem tudta megközelíteni a sziklát, erős kötélen felülről ereszkedett le csigasor segítségével, és a szédületes magasságban lebegve, lemásolta az egész feliratot. A már ismert háromféle ékírásos felirat legegyszerűbb, óperzsa részének pontos fordítását 1846-ban a londoni Királyi Ázsiai Társaság előtt olvasta fel.
Aztán lassan-lassan sikerült behatolni a többi írásrendszer és nyelv titkaiba is. Túlságosan hosszadalmas lenne, ha most itt lépésről lépésre követnénk a tudósok fáradságos munkáját; be kell érnünk tehát az eredmények ismertetésével.
A megfejtendő szövegek nemcsak perzsa, hanem elámi, valamint babiloni nyelven íródtak, az elámi nyelvet egyfajta szótagírással rögzítették, a babilonit viszont olyannal, amelyben szójeleket is alkalmaztak éppen ezért megfejtése különösen nehéz. Sokáig kétséges volt, hogy valaha is sikerülni fog-e. Valahányszor egy-egy tudós babiloni szövegek megfejtésével állt elő, eredményeit heves ellenkezéssel és kétkedéssel fogadták.
Az Ázsiai Társaság Londonban — kísérletképpen — egy újonnan felfedezett asszír szöveget (az asszírok nyelve ugyanis rokona a babiloninak, írásuk pedig megegyezik) az akkori idők négy leghíresebb asszírológusával lefordíttatott, anélkül hogy bármelyikük tudott volna a másik megbízásáról. És eredményeik lényegében megegyeztek!
Évezredeken keresztül hevertek Mezopotámia homokjában eltemetve egy nagy kultúra emlékei, és a világon senki nem tudott róluk. Az ékírásról az első híradást egy olasz utazó, Pietro della Valle hozta Európába, a XVII. században, de a megfejtésre csak százötven év múltán került sor. Mikor az archeológusok egyik agyagtáblát a másik után ásták ki Mezopotámia földjéből, a filológusok már felkészültek rá, hogy a négyezer éves tanúkat megszólaltassák.
Mind régebbi korok bontakoztak ki a homályból a tudósok szeme előtt. Asszíria fővárosának, Ninivének feltárása során Layard megtalálta Aššurbānapli király harmincezer „kötetes”, agyagtáblákra írt könyvtárát! És ezekből az agyagtáblákból nemcsak az akkori tudomány és irodalom emlékei váltak ismertté, hanem teljes szótárak is előkerültek, amelyekből egy, az asszírnál és a babiloninál ősibb nyelvet és kultúrát is hozzáférhetővé tettek. Olyan nép nyomaira bukkantak, melytől az említett két nép egész kultúráját átvette. Több mint ötezer évvel ezelőtt vándorolt Mezopotámiába a sumérok népe, és az ott nomád életet élő semita törzseket megismertette kultúrájával és írásával. Babilónia népei előbb írtak sumérul, mielőtt eszükbe jutott volna, hogy az írást saját nyelvükre is alkalmazzák. És mikor már a sumérok birodalma elpusztult és nyelvük kihalt, babiloni és asszír tanulók még mindig a „klasszikus” nyelvet tanulták, hogy a „szent könyveket” olvashassák, — ahogy manapság tanuljuk a görögöt és a latint.
És az ásó egyre mélyebbre hatolt.
Leonard Woolley, angol régész, 1927-ben kezdett hozzá Ur városának kiásásához. Feltárta Ur „királysírjait”; a sumér királyok utolsó útjára ajándékul adott gazdag síremlékleletek rendkívül tanulságosakká váltak a legkorábbi sumér kultúra megismerését illetően. Woolley nem elégedett meg ezzel, hanem mind mélyebbre ásott. A tizenkét méterrel a föld felszíne alatt levő két és fél méter vastag agyagrétegben az emberi kultúra semmiféle nyomára sem bukkant, viszont ez alatt a réteg alatt ismét emberi élet maradványai mutatkoztak. Vagyis: egy hallatlan méretű áradás visszamaradt eliszaposodásának nyomára bukkant!
A ninivei agyagtáblákon egy eposzt is találtak, a világirodalom legrégibb ilyen emlékét, amelyet több mint ezer évvel Homérosz énekei előtt jegyeztek fel, a gyökerei pedig egész a sumér időkbe nyúltak vissza. Gilgames-eposznak nevezik ezt a főhősről, aki útnak indul, hogy meglelje a halál nélküli életet. Vándorlásai során Utnapistimhez jut, aki így mondja el a nagy áradás történetét:
Titkos történetet akarok feltárni előtted, Gilgames,
és az istenek titkáról akarok hírt adni neked.
Surŭppak városa — ismered magad is —,
ott fekszik az Eufrátesz mellett.
Régi város ez, hosszú ideig kegyelték az istenek.
Ekkor az istenek tervet szőttek, hogy vízözönt árasztanak.
Ott ült tanácsukban Ea is,
a vizek mélységének istene.
Az én nádházamban elmondta az istenek végezését:
Nádház, nádház! fal, fal!
Nádkunyhó, hallgasd, fal, figyeld!
Te surŭppaki ember, Utnapistim,
Ubar-Tutu fia, építs faházat,
egy hajóban vond fel falait!
Hagyd veszni a gazdagságot, keresd az életet,
vesd meg a vagyont, mentsd meg az életet!
Az élet mindennemű magvát vidd a hajóba!
Legyen jó a hosszúság és szélesség aránya!
Építsd a hajódat azonnal!...
Eljött az idő, ekkor Adad, a viharisten,
borzalmas esőt zúdított alá.
Én néztem a vihart és szörnyű volt a vihart nézni.
Bementem a hajóba ás elreteszeltem az ajtót.
Átadtam a kormányosnak a hatalmas bárkát.
Mikor reggel lett, hollófekete felhő támadt.
Minden gonosz szellem tombolt,
minden világosság sötétre vált.
Zúgott a déli vihar, tovazúgott a víz,
a vizek elérték már a hegyeket,
a vizek rázúdultak az emberekre.
Testvér nem ismerte meg már a testvért.
Hat nap és hat éjjel zuhogott az eső akár a patak.
A hetedik nap az áradás alábbhagyott;
csend volt, mint a csata után.
A tenger megnyugodott és a gonosz vihar lecsillapodott.
Megnéztem az időt, csendes volt. Minden ember iszappá vált.
A föld felszíne egyforma pusztává változott.
Kinyitottam egy ablakot és fény sugárzott arcomba.
Leborultam; és elkezdtem zokogni,
sírtam és a könny lecsorgott orcámon.
A végtelen víz pusztájára pillantottam.
Hangosan sírtam, hogy minden ember odaveszett.
Tizenkét kettős óra múltával sziget merült fel.
Hajóm Naszir hegye felé sodródott.
Báfutott a hajóm és szilárdan megállt Naszir hegyén.
Hat napig tartotta a hegy a hajót,
nem engedte, hogy inogjon;
mikor elérkezett a hetedik nap,
kidugtam egy galambot és szabadon eresztettem.
A galamb elröpült és visszajött.
Nem talált pihenőhelyet, hát visszafordult.
Kidugtam egy fecskét és szabadon eresztettem.
A fecske elröpült és visszatért.
Nem talált pihenőhelyet, hát visszafordult.
Kidugtam egy hollót és szabadon eresztettem.
A holló elrepült, látta, hogy a víz leapadt;
eszik, kapar, károg és nem tér vissza.
Akkor mindent kibocsátottam a négy égtáj felé,
és bemutattam áldozatul egy bárányt.
Áldozati magvakat szórtam a hegy csúcsára.
Cédrusfát ás mirtuszt égettem.
Az előadásban tisztán felismerhető, hogy fő vonásaiban összefügg a Noéról szóló elbeszéléssel és az özönvízzel; ezért feltehető: a bibliai hagyomány innen ered.
Hogy maradhattak meg ezek az írásos emlékek ilyen sokáig? Annak a szerencsés körülménynek következtében, hogy majdnem elpusztíthatatlan anyagon vannak feljegyezve.
code-de-hammurabi-3.jpgMezopotámia alföldi ország, ahol kevés szikla és kő található, a fa viszont drága; egyetlen anyag áll csupán fölösen rendelkezésre; az agyag, amit a két folyam ősidők óta lerakott. És a sumérok kis, nedves agyagtáblákba nyomkodták bele írásukat. A műveletet íróvesszővel végezték úgy, hogy az agyagban ékszerű mélyedések keletkeztek. Ezért is nevezik az írást ékírásnak. A kész irományt a levegőn megszárították. Az ilyen tábla még akkor is kibír évtizedeket az esőben szegény vidéken, ha nincs kiégetve; ha azonban téglává égetik, ahogy a legfontosabb dokumentumokkal történt, szinte örök időkre szól
Az utolsó száz év folyamán Mezopotámia talajából feliratok és feljegyzések roppant tömegét ásták ki. A királyok hőstettei és törvényeik olvashatók rajtuk. Mert Mezopotámia uralkodói mindenekelőtt a törvényhozásban voltak nagyok. A kutatók különféle törvénygyűjteményekre bukkantak; a leghíresebb és legjelentékenyebb, ha nem is legrégibb, Hammurapi egy sztéléje (oszlopa), amely körülbelül az időszámításunk előtti 1700. évből származik. Nyilvános helyen volt felállítva Babilonban, hogy az ország minden írástudó polgára tisztában legyen a törvénnyel (lásd kép). Az oszlopot egy elámi hódító saját fővárosába, Susába hurcoltatta, és itt találták meg 1901-ben. Tartalmából kitűnik, hogy sok minden, amivel a rómaiak büszkélkedtek, már 1500 évvel azelőtt törvénynek számított Babilonban. Már akkor előírásként szerepelt például, hogy egy üzletkötés csak abban az esetben tekinthető érvényesnek, amennyiben írásba foglalták. Ennek köszönhetjük az ékírásos okmányok óriási tömegét, melyek segítségével képet alkothatunk az egész nép életéről és kereskedelmi ügyleteiről. (Ezt az előírást például Angliában csak kétszázhetvenöt évvel ezelőtt bocsátották ki, az Amerikai Egyesült Államokban pedig még ennél is később.)
Minthogy az ország nem minden lakója írástudó, a hivatásos írnok igen fontos személy volt. Ő nyomta bele az írásjeleket az agyagba, és az érdekeltek a tanúkkal együtt csupán „aláírással” látták el, amennyiben pecsétjüket az okmányra nyomták. Evégett az ország minden lakosának pecsétkő volt a birtokában: többnyire egy középen átlyukasztott kis kőhenger, amelyet a tulajdonos a nyakába akasztva hordott. A nedves agyagon úgy görgették végig, hogy a belevésett képek domborműszerűen rajzolódjanak az agyagba. Ilyen pecsétköveket ma tömegével találni. Köztük nem egy valóságos kis műremek, de igen sok a nyers, olcsó darab is. A szegény és a gazdag ember aláírása között is különbség volt.
Egyébként Mezopotámia őslakói kitűnő módszert találtak ki az okirat hamisítás ellen: az egész szöveget, amit meg akartak őrizni, egyetlen agyagtáblába nyomták bele, melyet az összes „aláírással” elláttak, majd ezt a lapot szintén agyagból készült burkolatba rakták, és erre a szöveget és a pecséteket ismét rányomták. Ha tehát valaki gyanakodott, hogy az eredeti szövegen valamit megváltoztattak, joga volt leválasztatni a burkolatot, és összehasonlíthatta a belső szöveget a külsővel; ennek alapján minden esetleges utólagos változtatást azonnal meg lehetett állapítani. A burkolatot csakis úgy lehetett eltávolítani, ha összetörik; viszont hamisított burkolatot utólag senki sem tudott a régi belsőre göngyölni. A szükséges aláíró pecsétek ugyanis nem mindig álltak teljes számban rendelkezésre, és ami még ennél is fontosabb: minden új agyagburkolat, amelyet nedves állapotban a megszáradt belső lapra fektettek, szétpattant, mert az agyag száradása közben jelentős mértékben zsugorodik.
Semmiféle viaszpecsét, semmiféle, mégoly biztonságosan leragasztott levélboríték sem nyújt olyan tökéletes védelmet egy okmánynak, mint az ősi mezopotámiai módszer.
Mióta a kutatók megkezdték ásatásaikat Mezopotámia homokjában, mérhetetlen kincseket tártak fel; anyagiakat is, de még több művészeti leletet, és az elmúlt idők értékes szellemi javait. Elképzelhetjük, milyen nagy volt Abd-el-Rahman sejk bámulata, aki jelen volt, mikor Layard Nimrud dombjába belemélyesztette ásóját, és felszínre hozta a pompás asszír palotát. A sejk ekkor így szólt az európai tudóshoz:
„Évek hosszú sora óta élek ebben az országban. Atyám és atyámnak az atyja itt ütötték fel sátraikat, de soha semmit sem hallottak ezekről a figurákról. Tizenkét évszázada telepedtek le ebben az országban az igazhitűek — Istennek hála, az ő birtokukban van az igazi igazság! —‚ de senki sem hallott közülük föld alatti palotákról, sőt azok sem, akik előttünk jártak. És Íme! Idejő egy frank, egy sok-sok napi útra fekvő távoli országból, pontosan a kellő helyre megy, elővesz egy botot, aztán húz egy vonalat ide, és húz egyet oda. Itt, mondja, itt a palota, és ott, mondja, ott a kapu, és megmutatja nekünk, ami egész életünkben a lábunk alatt rejtőzött anélkül, hogy bármit tudtunk volna róla.
Csodálatos! Csodálatos! Ezt te könyvekből tanultad vagy varázslásból, vagy talán a prófétáitoktól? Beszélj hát, ó bej! Mondd el nekem a bölcsesség titkát!”
O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O O