Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Szkíták "kígyótestű" anyja

2011.09.29

Egy SZKÍTA eredetmítosz elgörögösödött változata elmeséli, hogy Héraklész hogyan indult elveszett kancái keresésére Hülajába. Ez erdővel sűrűn borított terület volt, amely mára teljesen eltűnt. Az ókorban a Dnyeper alsó folyása bal partján terült el, a mai Herszon város közelében.

Ott Héraklész egy barlangban találkozott a Mixoparthenosszal, egy lénnyel, amelynek (Hérodotosz szerint) kígyófarokban végződő női teste volt. A lény arra kényszerítette Héraklészt, hogy szeretkezzék vele, mielőtt visszatér lovaihoz. Amikor Héraklész eltávozott, a lény három fiút szült. Szküthész, a legfiatalabb volt az egyetlen, aki meg tudta feszíteni Héraklész hátrahagyott íját: ő lett tehát a terület királya és a szkíták őse.
mixoparthenosz.jpgA Mixoparthenosz jelképpé lett. A történetben meglevő Héraklész-motívum ellenére alakja eredetileg inkább az iráni, mint a hellén szellemiséghez tartozik, és képe felbukkan a szkíta nomád temetkezéseknél talált lószerszámok fémdíszein is. Azután a Mixoparthenosz elérte a tengerparti városokat, és így lett belőle végül a Boszporuszi Királyságban kifejlődött gazdag, hibrid kultúra jelképe, címere. Abban a királyságban az uralkodócsaládok és dinasztiák szarmata és trák törzsfők leszármazottai voltak, míg a kereskedők görögök, a katonák szkíták, szindik vagy meótiaiak.
A Mixoparthenoszt mindig szemből ábrázolják. Köldöke alatt a teste két kígyófarokra oszlik, ezek kétoldalt fel kunkorodnak. A lény kiterjesztett kezeivel megragadja a két farkot, mintha egyensúlyozna. Fején többszintes keleti korona van. Szeméremcsontja előredől, mintegy elválik kígyócombjaitól, és szőlőlevél takarja.
Egy sűrű erdőben, egy barlangban egy női szörny csapdába ejti a hőst, hogy közösüljön vele. Nyilvánvalóan nem egy nő képzelte el Héraklész és a Mixoparthenosz történetét, és nem is egy „barbár” férfi. Amint Hérodotosz gondosan hangsúlyozza: az, hogy a kígyóasszony hogyan és miért párosodott a hérosszal, bele lett oltva egy eredeti szkíta történetbe, amelyet át- és átdolgozott a görög gyarmatok telepeseinek a fantáziája: „ez a Fekete-tenger mentén élő görögök története”. (A különféle szkíta közösségeknek kétségkívül megvolt a maguk ezzel vetélkedő eredetmítosza. Az egyik, amelyről Hérodotosz mint „a szkíták elbeszélésé”-ről szól, egy nagyon szép, misztifikáló történet arról, hogyan hullott az égből a földre egy aranyeke, -iga, -kard és -kulacs. Amikor Targitaosz három fia fel akarta emelni a földről ezeket a tárgyakat, az arany lángra lobbant az első két fiú érintésétől. A harmadik fiú, Kolokxais azonban gond nélkül megszerezte mindet, és így ő lett a szkíta „királyi” dinasztia alapítója.)
A Mixoparthenosz, Szkítia Anyja, már jóval azelőtt ott élt a szkíták lelkében, mielőtt „a Fekete-tengernél élő görögök” beillesztették alakját a nőkkel kapcsolatos félelmekkel és ellenségeskedéssel teli gondolatvilágukba. A későbbi századok folyamán ez a lény fokozatosan elveszítette funkcióit, amelyekkel a szyeppei nomádok között rendelkezett, és a Boszporuszi Királyság és fővárosa, Pantikapaion jelképe és védelmezője lett. „Szkítia” mint görög kifejezés többé már nem egyetlen indoiráni nyelvet beszélő nomád népcsoportra vonatkozott, hanem a világ egyik régióját jelentette, és azt a kevert, iráni-hellén kultúrát, amelyben osztoztak a Fekete-tenger mentén élő görögök, trákok, szkíták és szarmaták
Pantikapaionban a Boszporusz Királyság fővárosában, amely az összes fekete-tengeri gyarmatváros leggazdagabbika és legsikeresebbike volt, a Mixoparthenosz két szobra díszítette a város főkapujának két oldalát (egyikük ma a kercsi múzeumban látható). A Mixoparthenos ábrázolása azonban megtalálható kicsiben és nagyban, aranyból, ezüstből, bronzból, mindenfelé a Fekete-tenger északkeleleti partjai mentén. Ő volt a Fekete-tenger első igazán szabad és többetnikumú kultúrájának a védnöke, mert a Boszporuszi Királyság még talán Olbiánál is pluralistább és „iranizáltabb” volt. Ő volt Szkítia Anyja egy olyan helyen, ahol — legalábis egy időre — a „civilizált” és a „barbár” régi, athéni szembeállítása meghaladottnak tűnt.
A Mixoparthenosz azonban tovább élt, merőben gyakorlati módon is. Fogantyú lett belőle. Karcsú, előredomborodó teste, a visszahajló fej és kígyófarok díszes fogantyúvá vált, odaégették a cserépedényekre, odaforrasztották - vagy olvasztották - a bronz- és üvegedényekre. Névtelenül, de hasznosan élt tovább akkor is, amikor városát már felégették és gyermekei elhagyták a történelem színpadát.
A szkíták anyja ma is itt él közöttünk, bár már nem ismerik fel. A közelmúltban Budapesten, a régi Habsburg Birodalom idején épült egyik vasútállomáson hirtelen valami szokatlanra lettem figyelmes, amikor a pénztárhoz vezető súlyos, kétszárnyú ajtót kinyitottam. A kezem ott volt a rézkilincsen, amelyet millió és millió utas érintett és csiszolt fényesre. Egy meztelen nőt ábrázolt, amelynek a teste köldöktől kétfelé kunkorodó kígyófarokban végződött…
 
Forrás: Neal Ascherson - A Fekete tenger, és I.B.Brasinszkij – Szkíta kincsek nyomában

A kép linkje: http://www.metaxy.eoldal.hu/fenykepek/tekergo-kigyok/mixoparthenosz---avagy.html