Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A gonosz szociológiája

2014.07.24

A mostanság eszkalálódó feszültségek nem előzmény nélküliek. A gond velük kapcsolatban az, hogy globálissá vált világunkban a gonosz is globálissá vált. Sokak előtt már nyilvánvaló, hogy új modell alkotására van szükség ezzel kapcsolatban. Sokan elkezdték már ezt a munkát, az alábbi idézet is ezt példázza:

 
Mára kevesen vitatják, hogy a rendszerváltást mozgató lelkesedés gyúanyaga elfogyott, kihűlt. Általános az az érzés is, hogy a közbeszéd elcsúszott, nem a valódi problémákról, nem a valóságnak megfelelő módon, nem megvilágító érveket és nyelvezetet használva, sokszor rengeteg indulattal folytatunk olyan vitákat, amelyek inkább elfedik, mint segítenek megérteni a társadalmi bajainkat. Ezt a bonyolult, évtizedek alatt felhalmozódott megértési és kommunikációs összezavarodottságot egyik napról a másikra kibogozni lehetetlen. De meggyőződésünk, hogy a visszafogott realizmus segíthet abban, hogy pontosabban megérthessük a késő modern újkapitalizmus működését.
 
Édentől keletre - a gonosz szociológiája
 
„És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. Es lőn, mikor a mezőn voltak, támada Kain Ábelre, az ő atyjafiára, és megölé őt... Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált hozzám a főldről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a te kezedből...
És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földjén, Édentől keletre. ”
(1 Móz 4. rész)
 
A Gonosz episztemológiája
 
A zsidó-keresztény kultúrkör eredetmítosza szerint, amikor az ember először találkozott végzetével, az első halál testvérgyilkosság volt. Igazán nem mondhatjuk tehát, hogy az emberben lakozó gonosz felfedezésével sokáig bíbelődtünk volna. Nemcsak a gonosz felfedezése történelem előtti, hanem a gonosz fogalmával kapcsolatos ellenpontok léte is. Ilyen feszültség rejlik az olyan kérdések megválaszolásában, hogy szembesülhetünk-e egyáltalán a gonosszal, általános vagy kivételes-e a gonosz, az emberen belül vagy kívül kell-e keresnünk a gonosz gyökereit, a szándékban vagy az eredményben ragadhatjuk-e meg jelentőségét. Az egyszerűnek tűnő eldöntendő kérdések mögött olykor nehezen megragadható, komplex és sokdimenziós jelenségek állnak. Mielőtt elindulnánk e jelenségek felé, érdemes tehát az alapvető, olykor paradoxnak tűnő ellenpontok állításait megvizsgálnunk.
 
A gonosz: megmutatható vagy elmondhatatlan? „Srebrenica esete a barbarizmus egyik legborzalmasabb és legszégyenteljesebb példáját jelenti a világháború utáni Európában. 1992 közepén a szerb haderő hat napig tartó erőszakhullámot engedett szabadjára Boszniában, amely közel nyolcezer muszlim férfi és fiú halálát okozta, olykor horrorisztikus módszerekkel. A Nemzetközi Törvényszék bírája, Fouad Riad által emlegetett egyik esetben egy idős férfit késsel egy fához szegeztek, és mielőtt közelről agyonlőtték, arra kényszerítették, hogy egyen unokája beleiből. »Pokoli jelenetek ezek a történelem legsötétebb lapjairól — mondta a bíró. ” (Kasimeris 2006,1)
 
A modernitáshoz vezető civilizációs folyamat egyik legfontosabb eleme a gonosz impulzusoknak és az erőszaknak a szabályozása, megregulázása és elrejtése volt. (Elias 2000) A késő modernitás médiakultúrájában paradox módon tobzódunk a gonosz megjelenítésében, horror- és akciófilmekben, thrillerekben, híradókban és brutális videókban. De bármilyen hátborzongatóak vagy gyomorfordítóak is ezek a képek, nyomába sem léphetnek a valóságnak. A Baudrillard-féle hiperrealitásnak (1995) a valóság és reprezentáció egymásba omlásának, a szimulákrumok világának nincs ékesebb cáfolata, mint a gonosz valódi megjelenése a világban, amelyhez képest a médiareprezentációk csak pszeudokatarzist okozhatnak. A médiaerőszak körüli felfokozott érdeklődés különös kontrasztban áll a valódi erőszakot és gonoszt övező csenddel. Ez utóbbi ugyanis jóval nehezebben emészthető vagy feldolgozható: a helyesen összerakott, többé-kevésbé jól működő világba vetett hitünket rázkódtatja meg. Ezért az öncsalás, az önmagunkba zárkózás virtuózaivá válunk: a látszólagos erőszakkal telítettség mellett mesteri technikákkal becsomagoljuk és hárítjuk a gonosz valóságos feltűnésének különböző formáit. Az exjugoszláv háború borzalmai nemcsak azt mutatták meg, hogy Európában a második világháborút követő „soha többé” eszméje ellenére is megjelenhet a népirtás gyakorlata, hanem azt is, hogy az elérhetőség és közelség ellenére milyen mértékben hárítjuk a gonosszal való szembenézést.
 
A gonoszról való beszéd lehetetlensége, a rémtettek felpuhított ábrázolása a közbeszédben a világ logikus és természetes részének tűnik. Legyen szó akár az Ikertornyok vizuális tabujáról (Borradori 2003, Schweighauser 2010), vagy a költészet Auschwitz utáni barbarizmusáról (Adorno 1967), amit ezek az elhallgatások kifejeznek, nem más, mint az emberiség univerzális jellemzője, az ösztönös törekvés, hogy a gonoszt megérthetetlennek, befogadhatatlannak tartsa. Ahogyan Art Spiegelman nagy sikerű holokauszt-képregényében, a Mausban a beszélő Sámuel Beckettet idézi: „Minden egyes szó fölöslegesen ejtett folt a csenden és a semmin.”
 
A társadalomtudományok számára ez az út azonban több okból is járhatatlan — már csak a tudományos diskurzus szabályai miatt is. Nemcsak a mögöttünk álló rövid 20. század példátlan vérontásai, de az előttünk álló korszak potenciálisan elszabaduló agressziója is arra figyelmeztet: a gonosz jelenségének megértése nem megkerülhető feladat.”
 
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Eddig az idézet (63-67.o.), és annak végszava – a lényeg -:” a gonosz jelenségének megértése nem megkerülhető feladat.
 
Bizony nem!  "Mert növeli, ki elfödi a bajt..."