Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Fuggerek fénykora

2011.10.01

„KEGYOSZTÁSI” MONOPÓLIUM    (Részlet: Günter Ogger - A Fuggerek c. könyvéből)

Akkor is bebizonyította, mi mindent tud elintézni Rómában a befolyásos faktor – Johannes Zink -, amikor Georg Fugger egyházi szolgálatra szemelte ki fiát, (a fiatalabbik) Markust. Az 1488-ban született ifjú, Zinknek hála, már tizenhárom éves korában a speyeri székesegyház prépostja volt, miközben magasabb rangú, érdemes papok ennél sokkal szerényebb javadalmaknak is nagyon örültek volna. Az ifjú Fugger útja a sokak által áhított posztig egyet és mást elárul a javadalmakat hajhászó Zink munkamódszereiről. Az egész ügy azzal kezdődött, hogy befutott Augsburgba Eberhard von Neuenhausan kanonok megbízása, aki Ludwig speyeri püspök halála után a székesegyház kántori és préposti javadalmainak megszerzésére spekulált. A pap 48 guldent küldött “a futár bérére és egyéb költségekre”. Szíveskedne a cég közreműködni, hogy „a római Szentszék nekem juttassa” nevezett javadalmakat - hangzott a kérés.
georg-fugger.jpg
Habár az agyafúrt kanonok hite szerint a legbefolyásosabb lobbihoz fordult, kénytelen volt megelégedni egy távolról sem olyan jövedelmező speyeri poszttal. Nagyot nézett, amikor az ‚ő” préposti ki nevezése bizonyos Markus Fuggernek jutott, míg a kanonokság von Emmersofen báróra szállt, aki ugyancsak az augsburgi kereskedőház ügyfele volt.
Felháborodott tiltakozására a Fuggerek azt válaszolták, hogy 48 guldenért nem várhat többet, hiszen a három javadalom összesen 560 dukátba kerülne Rómában. Amikor a kanonok kijelentette, hogy hajlandó az összeg megfizetésére, Jakob Fuggernek nyilván kezdett elege lenni az ügyből. Zink útján elérte Rómában, hogy a pápa kétszer is maga elé idézze Neuenhausent, és megtagadja tőle az adománylevelet.
A rászedett kanonok ekkor a római királyhoz és az augsburgi tanácshoz fordult vélt jogának érvényesítéséért. Jakob Fuggert mindez hidegen hagyta, mert biztos volt a király és a tanács támogatásában. Nem Eberhard Neuenhausen volt az egyedüli, akit lóvá tettek.
1506. január 13-án például Albert bajor herceg fordult panasszal Miksához, mert a Fuggerek a regensburgi dóm kanonoki és préposti javadalmait is a tizennégy esztendős Markusnak kaparintották meg. Albert úgy vélekedett, hogy mivel a fiú polgári származású, és sem a doktori címet, sem pedig valamelyik teológiai fakultás licenciátusának címét nem szerezte meg, a javadalmak odaítélése akár a német konkordátum (a pápaság és a német állam közötti megállapodás) megsértésének is tekinthető. Jakob azonban könyörtelenül ragaszkodott a Zink segítségével unokaöccse javára kieszközölt kegy érvényesítéséhez aki ezzel olyan kiváltságok birtokába jutott, amelyek egyébként csak az arisztokrácia felső rétegének tagjait illették meg.
Az efféle üzleti módszerek révén a Fuggerek hamarosan a Vatikán legbefolyásosabb javadalomüzérei közé tartoztak. 1503 körül már valóságos „kegyosztási” monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon(*), Lengyelországban és Skandináviában. Minden papnak, hacsak a legszerényebb plébániához akart is jutni, minden apátnak és kanonoknak az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia. Zink nélkül, szó szerint, semmit sem lehetett elérni Rómában. (Megj.:Talán innen ered a “cinkelt” lapokkal való kártyázás??)
A javadalmakkal való kufárkodás azonban csak egy volt a római Fugger-fiók kiterjedt üzletei közül. Az ötletdús faktor fáradhatatlanul kutatott újabb jövedelemforrások után, s közben olyan kifizetődő üzletágakra bukkant, mint például a búcsúhirdetés és az ereklyeüzlet. Jámbor keresztények a középkor óta mindig szívesen gyűjtögették - és drágán megfizették - az ereklyéket: elhunyt szentek maradványait, beleértve ruházatuk, sőt megkínzatásuk eszközeinek darabjait is.
Bölcs Frigyes szász választófejedelem például a halála előtti években nem kevesebb mint 19 013 darab ereklyét vásárolt össze, túlnyomórészt csontokat, kelmefoszlányokat és faszilánkokat. (Lásd még Ráth-Végh István: Aranyvessző c. könyve) Mivel az utánpótlás igen korlátozott és az azonosítás is nagyon nehéz volt, kézenfekvőnek látszott a folyamatos újratermelés ötlete. Ahogy ma meglepően jól utánzott, szúette és „patinás” régiségeket gyártanak, annak idején is virágzott a „valódi antik” ereklyék készítése. A Fuggerek szekerei kocsiszámra szállítottak „kultikus tárgyakat” Itáliából a Brenneren át Németországba, és busás haszonnal adták tovább kis tételekben a naiv hívőknek
ELADÓ LELKEK
A búcsúüzlet is azért jöhetett létre, mert - a korra jellemzően – egyház és üzlet szorosan összefonódott. Az a nagy hasznot ígérő ötlet, hogy a túlvilági tisztítótűz kínjai pénzzel és vezekléssel megválthatók, nem a Fuggerektől származott ugyan, de kiaknázásához senki sem értett náluk jobban. Franciaországban már a XI. században adtak ki búcsúcédulákat, s jövedelmezőségük oly mély benyomást tett a pápákra, hogy minden lehető és lehetetlen alkalmat megragadtak a hívők kizsebelésére. Eredetileg csak az új évszázad kezdetét jelentő szentévben adtak ki búcsúcédulákat. Mivel azonban a szentéveket túlságosan hosszú idő választotta el egymástól, hamarosan minden ötvenedik, később minden huszonötödik évet szentévnek nyilvánítottak.
Természetesen VI. Sándor pápa(**) sem akart engedni ebből a szép szokásból, és 1500. október 5-én kiadta a „Domini et Salvatoris” kezdetű jubileumi bullát. A purgatóriumtól rettegő hívők félelméből hasznot húzó, hagyományokban gazdag üzlet a fejedelmek pénzügyi tisztviselőinek vérét is megbizsergette, Németországban egyidejűleg két állami intézmény is hasznot akart húzni a gyűjtésből: a császári udvar és a birodalmi kormányzat, azaz a rendi gyűlés.
A szentévi gyűjtés lebonyolítására a pápa minden ország részére kijelölt egy - többnyire püspöki vagy bíborosi rangban lévő - kollektort, azzal a feladattal, hogy az egyházkerületek pénztárába befolyó adományokat összegyűjtse és átutalja Rómának. Németország megbízottja - valószínűleg Zink közbenjárásgra - Raymund Peraudi francia bíboros, Gurk (a későbbi Klagenfurt) pűspökségének hercegérseke, a Fuggerek régi, jócskán eladósodott ügyfele lett. A pápai legátus fényes kísérettel érkezett Augsburgba, és az egybegyűlt tömeg előtt meghirdette a szentévi bűnbocsánatot. Mielőtt azonban az ügy üzleti részének lebonyolítása megkezdődhetett volna, fáradságos és időrabló tárgyalásokat kellett folytatnia a király és a birodalmi rendek megbízottaival. A búcsúpénzek felosztását szabályozó szerződés végül is csak 1501. szeptember 11-én jött létre.
vi_sandor-papa.jpgA megállapodás értelmében Róma kénytelen volt megelégedni a bevételek egyharmadával. A fennmaradó részt a birodalmi kormányzat őrzi, és kizárólag a török elleni keresztes hadjáratra fordíthatja — állt a szerződésben. Ezenkívül Miksa még egy feltételhez kötötte a bünbocsánat meghirdetésének engedélyezését: a végérvényes felosztásig a pénzt az augsburgi Fuggereknél és Welsereknél kell letétbe helyezni. Jakob nem ellenezte a konkurencia bevonását a szerződésbe. Jól tudta ugyanis, hogy az üzlet erkölcsileg kifogásolható, nem bánta tehát, ha megoszlik a felelősség. A gyűjtőládákra négy lakat került, hogy a csalás lehetőségét kizárják. Egy-egy kulcsot csak a pápai legátus, a birodalmi kormányzat képviselője, a legmagasabb rangú helyi papi személy és a község polgári vezetője kapott.
A biztonsági intézkedések ellenére a búcsú lebonyolítása Németországban, enyhén szólva, szokatlan fordulatot vett. Miután a hívők áhítatosan meghallgatták templomaikban a prédikációt, és emelkedett lélekkel hajigálták megtakarított guldenjeiket a vaspántos ládákba, a kulisszák mögött megindult a harc a pénzért.
1503 végén, Miksa parancsának engedelmeskedve, katonái lefoglalták és erőszakkal felnyitották a ládákat. A pénz később, némi kerülő út után, a Fuggereknél vezetett számlákon bukkant fel, és a három fivéren kívül valószínűleg senki sem tudta egész pontosan, mennyit is adtak össze a német katolikusok.
Miután a birodalmi gyűlés időközben feloszlott, csak a pápai legátus tiltakozhatott a rablás ellen. Az ő hatalma azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a Habsburg uralkodót a pénz visszaadására kényszerítse. Peraudi csalódottan vonult vissza Strassburgba, majd Bázel be, végül az Alpokon túlra. Jakob Fugger eközben csupán arra ügyelt, hogy egyik féllel se rontsa el a jó viszonyát, és ő keresse a legtöbbet az üzleten.
Miksát hálára kötelezte, mert úgyszólván tisztára mosta az igencsak mocskos búcsúpénzt, majd rendelkezésére bocsátotta kalandos háborús terveinek fedezeteként. Peraudi bíborostól nem kellett tartania, az ő magánadósságai ugyanis akkorák voltak, hogy örülhetett, ha a Fuggerek nem zálogosítják el utolsó javait is. Rómával Jakob ismét helyreállította a jó viszonyt azzal, hogy a következő években összesen 3600 guldent utalt át a búcsúpénzekből.
A Vatikánban sem feltételezték, hogy a meglehetősen szerény összeg valóban a teljes bevétel egyharmada lenne, de a szentszéki tisztviselők valószínűleg örültek, hogy egyáltalán kerestek valamit Peraudi küldetésén. A bíboros, rászedetten és keserűen, 1505 szeptember 5-én halt meg Vitorbóban, és a Fuggerek sietve lefoglalták vagyonának roncsait is...
(*) Kiemelés tőlem
(**) Erről a Borgia pápáról sokminden fennmaradt (Nomen est omen: B-ORGIA!)
lásd részletesen http://mult-kor.hu/cikk.php?id=14185
 

A mappában található képek előnézete A Fuggerek fénykora